Kezdjük azzal, amivel szerintem minden bevezetőt kezdenek majd, ha erről a filmről írnak, miszerint James Cameron megcsinálta: eleget tett az óriási elvárásoknak. Pár hónapja mindenki aggodalmas szemekkel nézte végig számítógépének monitorja előtt a trailert, és közben azzal nyugtatgatta magát, hogy ez 3D-ben biztos jobb lesz. Persze, csakhogy 3D-s moziból nincs annyi, hogy fog ez így számottevő bevételt termelni?! Nem kell viszont aggódni, az Avatar nem a 3D miatt óriási, 2D-ben is lenyűgöző.
Idegen kultúrák találkozásából, az eltérő értékrendek ütközéséből sok jó nem lehet. Mindig akadnak azonban, akik ezt a tételt megcáfolni igyekszenek. A Na'vik szellemi felsőbbrendűségükben nem sok ellenszenvet viselnek az emberekkel, meg úgy általában az élőlényekkel szemben, de ha a kapzsi horda nekilát erdőt irtani, bizony bepipulnak. Az emberek és a Na'vik közti kapcsot a tudósok képviselik, akikre nagy felelősség hárul, hatalmuk azonban elenyésző, így állandó a széthúzás az emberek kicsiny kolóniájában, amely a Pandorára érkezett. Az indulatokat tovább szítja Quaritch tábornok, aki nem csak díszként hordja arcán a Pandorán szerzett hegeket. Büszke rá, és ez a szó magában hordozza az egyéb népek iránti érzelmeit is. Ambícióit ettől kezdve nem kell sokat magyarázni, rögtön a film elején leszögezi, hogy ő ott van, ahol a csetepaté van. Sigourney Weaver csapa és Stephen Lang tábornoka közt örlődő Selfridge pedig nem nagyon tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, határozatlanságában teljesen elveszti hatalmát az események fölött, úgyhogy lesz majd nagy dirr-durr a végére.
Sam Worthington egy véletlen folytán csöppen a Pandorára, szó szerint a két nép közé. Új élete, az első lépések, új kérdés elé állítják. Éljen a valóságban, vagy éljen boldogan? A Terminátorban azt kellett eldöntenie, hogy Ember-e vagy Terminátor, itt meg azt, hogy Ember vagy Na'vi akar e lenni. Úgy látszik, a döntés csak rajtunk áll, ahogy azt a szépséges Michelle Rodriguez is prezentálja.
.
Cameron filmje nem váltja meg a filmvilágot, „egyszerűen csak†mérföldkőnek számítanak a filmtörténelemben. Az Avatar a motion capture mérföldköve. Amire Zemeckis esküszik már pár éve, azt Cameron már most tökélyre fejlesztette. Azért robban ez a mozi, mert nem volt átmenet. Habár a Karácsonyi Ének nagyságrendekkel jobb, mint a Polar Expressz vagy a Beowulf, messze van az Avatar részletgazdaságától. A fényeket az arcomban érzem, Pandora élővilága pedig elbizonytalanít egy pillanatra: mégsem olyan hihetetlen csoda az evolúció, ha azt az ember képzelőerejéhez mérem. Nem gondoltam volna, hogy a számítógépes technika viszi tökélyre az színészi játékot, de talán valami ilyesmi történt most: az őslakosokat alakító színészek áttörő erővel játszanak, a legapróbb arcizmuk is láthatóvá válik, tapintani lehet a bőrüket, épp hogy csak a leheletüket nem érzem.
.
Mindezek után le kell szögeznem, hogy az Avatar nem egy CGI orgia, még csak a 3D-s technikát sem demonstrálja fölösleges akciókkal. A 160 perces játékidő egy egyszerű, de annál monumentálisabb történet elmesélésére. Semmi olyan, amit ne már ne láttunk volna, de annyira összeáll, annyira elragad, hogy beleszögez a székbe. Hollywood régóta zárt ilyen pozitív évet, a Watchmen és a District 9 után idén ez a harmadik nagy költségvetésű blockbuster film, amire azt mondom, hogy látni kell! Annyi különbséggel, hogy ez most ízig-vérig Hollywoodi. Az pedig nagy szó.
http://daniaron.blogspot.com/2009/12/kezdjuk-azzal-amivel-szerintem-minden.html