Az, hogy mikor mit ismersz meg, relatív dolog. A '33-as Kongot azért néztem meg pár éve, mert amikor elkezdtem érdeklődni a klasszikus filmek iránt, ez meglepően gyakran előkerült. A '76-osnál még az volt a helyzet, hogy otthon kazettán volt meg nekünk, és amíg nem jött be a kismillió tv-adó (vagy konkrétan nálunk az, amikor volt HBO-nk), ezeket lehetett csak nézni. De már akkor is olyan "ezt már rég láttuk, egye fene" film volt. A szűkös kínálat miatt sok vackot néztünk meg sokszor, de volt hátulütője is, mert pl. a Végső visszaszámlálás c. filmet vagy hússzor láttam gyerekfejjel, és közel másfél évtized kellett, hogy úgy lássam, hogy végre meg is értettem elejétől a legvégéig, mi a fene történt benne, és felismerjem, egész tűrhető film (addig gyerekemlékeimben egy érthetetlen katyvasz volt).
De mondhatnám példának a Jurassic Parkot is, amit filmnek imádtam, sokszor megnéztem, aztán elolvastam a könyvet, és rájöttem, hogy Spielberg vagy sem, baromi gyenge feldolgozást hozott ki egy remek alapanyagból. Azóta már inkább kerülöm a filmet, a folytatásairól nem is beszélve (életem egyik legnagyobb hibája volt moziban nézni a JP3-at).
Játékoknál amúgy csak bizonyos korig az a helyzet. Ahogy nő fel az ember, simán kipróbál klasszikusokat. Én is egy viszonylag hosszú SNES-korszak után amint lehetett áttértem a PC-re, pár éve meg rájöttem, hogy annyira untatnak az akkori játékok, hogy visszatértem SNES-hez emulátoron, és nemrég is felfedeztem magamnak a Chrono Triggert, ami játszhatóságra, élettartamra, összetettségre, sztorira és játékélményre simán leveri a mostani nyugati termés 99.9%-át is. Amikor rámjön a Nintendózhatnék, minden egyes ilyen alkalommal csodálkozva fedezem fel, milyen remek játékok jelentek meg rá (persze az irdatlan mennyiségű sz*r tengerében, mert akkor sem csupa ilyen névből állt a piac). De PC-n is egyszer felfedeztem a Transport Tycoont, ami finoman szólva sem egy mai darab, és hónapokig nem tudtam abbahagyni, annyira jó volt. A Day of the Tentacle-t valami 15 évvel a megjelenése után fedeztem fel, és be kellett látnom, hogy az egyik legjobb PC-s játék, amit valaha az USA-ban készítettek.
mondjuk amcsi verzióban vászonra akarják vinni a Ghost in the Shellt, vagy az AKirát
Abból forradalom lenne, és Los Angelesben kezdődne. A GitS önmagában egy lehetetlen téma, amikor három különböző adaptációnak (manga, sorozat, filmek) három tök eltérő hangulata van. Csak a japánok még meg tudták csinálni, hogy mindegyik működjön. Maszamune a sajátságos stílusjegeinek kicsúcsosodásával, a filmek az erőteljes filozófiai mondandó szándékosan túlzott kiemelésével (amikhez remek filmes eszközöket vetettek be), a sorozat meg a piszok szövevényes sztorijával (az amerikai thrillerek elmehetnek a nagy büdös fenébe mellette). Az amerikaiak még midnig az összeollózott Mátrixszal jutottak legközelebb hozzá, de összevetésben még az is egy halovány utánzat, és az közel tíz éve megismételhetetlen magasságokat állított így is a saját országa filmipara számára.
És ezek csak a játékok. Filmek tekintetében ahogy keresgetek visszafelé, jövök rá, hogy technikai elmaradottság vagy sem, akkor is tudtak olyasmit csinálni, ami még mai szemmel is kisebb csoda. És a stop-motion se feltétlen rosszabb a CG-nél, elég csak a Star Wars IV-VI felújított változatát nézni és összehasonlítani a gépi Jabbát a műanyaggal... az utóbbiról simán elhiszed, hogy az egy élőlény, az előbbinél meg várod, mikor sétál át a díszleten. De régről is van egy jó példám: mai napig nem tudtam rájönni, hogy vették fel a Sejk fiában azt a jelenetet, amikor a sejk ráteszi a kezét a fia vállára... ugyanis egy színész játszotta mindkettejüket, dublőr nélkül, egyazon jelentetben... egy 1926-os némafilmben (ami mellesleg marha szórakoztató, nem csodálom, hogy Valentino legjobb filmjének kiáltották ki).
