Aha, és, hogy ne csak MJ-ről legyen szó, említsük meg a "visszaszerezzükapóknyomkövetőt" sztorit, amikor Felicia megmagyarázza, hogy miért is van olyan dekoltázsa a ruhájának.

Amikor olvasok egy képregényt, én azt úgy teszem, hogy a szövegre koncentrálok, a kép csak "kísér". Már előfordult, hogy egy oldal elolvasása után jöttem rá, hogy a képeket szinte meg se néztem (úgy magával ragadott a szöveg).
Nálam ez csak a régi old school képregényeknél fordul elő. Amikor szinte regényszerűen narrátorkodnak a képregényben. Pl. kép: Zöld Manó jellegzetesen nevet, szöveg: És a gonosz, hátborzongató nevetéstől hősünk agyán átfut a gondolat, ez nem az az ember.....és még további 15 sor

egy képkockában. És szinte minden képkockában ennyi szöveg, még a bunyóknál is... És hihetetlen reflexeinek köszönhetően, félelmetes gyorsasággal ugrik el... tulajdonképp a szöveggel már megkaptuk a teljes sztorit, a képek valóban már csak a ráadás (képek nélkül is tökéletesen élvezhető lenne a dolog).

Rajzolóknál nekem Finch az abszolút kedvenc, és a mindenki kigyúrt vagy topmodell dolog már szinte kötelező a szuperhősképregényekben. Bagley is ugyanazokkal az arcokkal dolgozott sokszor, pl. a legtöbb építőmunkásnak Eddy Brock feje volt, sőt, még a hajuk is ugyanolyan volt.

Frank Millernél nem a rajzait kritizáltam, hanem a szerplők mozdulatait, amikor ilyen-olyan omega danos harcművész mindegyik és mégis olyan ütéseket, meg rúgásokat eresztenek meg, hogy a saját kezük, lábuk, gerincük törne el közben.