Megpróbáltam viszonylag röviden megfogalmazni, hogy miért van személyes érintettségem a Klónsztorival.
Magánügynek magánügy, de számomra semmi vállalhatatlan nincs benne. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy
ez így, ebben a formában ide való. Ha nem fér el, akkor Tomi, lenne egy olyan kérésem, hogy légy szíves töröld ki.
Anyám nárcisztikus, viszont ő erre soha nem szedett gyógyszert. Állítása szerint már a születésem környékén akartak neki írni nyugtatót, viszont ő nem volt hajlandó kiváltani. 2000-ben már ő is sejthette, hogy az őrjöngései nem egészen szokványosak, mert akkor már volt otthon 0.5-ös Xanax. Akkor sem szedte, én viszont öngyilkos akartam lenni vele. Ez nem sikerült, viszont ettől még nem lett jobb semmi.
Gyakorlatilag olyan szinten anyám körül forgott minden, hogy nálam még az is hitkérdésnek minősül, hogy az apám és a nagyszüleim milyen emberek voltak. Emlékszem rájuk, de nem ismertem őket, egyikükkel sem volt egyetlen olyan beszélgetésem sem, ami felnőtt fejjel bármiféle értékrend alapja tudna lenni. (Elmúltam már 18, mikor elhunytak, tehát ez életkorilag nem lenne indokolt.) Gyakorlatilag emlékképekből kellett visszakövetkeztetnem, hogy milyen emberek lehettek. Ez azért lett volna lényeges az értékrendem szempontjából, mert anyám gyakorlatilag olyan volt az elmúlt 30 évben, mintha egy egyszemélyes egyház lenne. Leginkább az ő akarata volt az érték, meg a pénz.
Most ott tartunk, hogy elköltöztem az anyám közeléből, viszont aki hozzám ténylegesen hozzátartozóként viszonyulna, már senki nem él. Van egy anyám, meg van 2 bátyám, utóbbiakkal nem vagyok beszélőviszonyban. Anyámmal igen, de ő meg úgy tesz, mintha az elmúlt 35 évvel nem lenne probléma. Ő úgy van vele, hogy adott nekem egy saját házat. Ez egyébként így is van, csak éppen a ház nem adja vissza a hozzátartozóimat, meg az elmúlt 15 évemet. (Gyakorlatilag saját magamat neveltem fel. Ami másnak jó esetben 18 éves korára adott dolog, például önbecsülés, életkedv, értékrend, nálam 10-15 év szellemi munka volt.)
Itt jöttek a párhuzamok a Klónsztorival.
- Azt, hogy milyen emberek vagyunk, mennyire határozza meg az, amit magunkról és a hátterünkről hiszünk?
- Ha ez változik, akkor nekünk is változni kell, vagy nem?
- Ha két vagy több ember összetartozik, annak mi az alapja?
- Mennyire lehet valakin számonkérni azt, amiről nem tehet, mert a hátteréből következik?
- Ha az a háttér erősen kifogásolható, akkor lehet egy értékrend alapja, vagy le kell tagadni az egészet, mintha nem történt volna meg?
Leginkább ezek miatt volt nálam tükör-jellege a történetnek. Egyébként engem konkrétan megerősített abban, hogy az elmúlt 15 évem nem volt túl jó, de ennél többet csak hazugságokkal lehetett volna belőle kihozni. Arra meg nem voltam hajlandó, mert ha az engem körülvevő problémák alapvetően a hazugságból erednek, akkor az a minimum, hogy én azt megpróbálom másképp csinálni, megpróbálom meghaladni. Szerintem sikerült, csak erre sajna elment az az időszak, ami másnak a kvázi hőskorszaka szokott lenni. Általában amire nagyon szeretnek az emberek visszaemlékezni, azok a húszas-harmincas éveik. Hát az nekem leginkább arról szólt, hogy legyen egy értékrendem, és egy alapvetően nyugodt közérzetem. Aztán hogy ezután mi jön, azt nem nagyon tudom. Egy dalszövegből idézve jövőm még nincsen, a múltam már nem kell.
De alapvetően már jól érzem magam a bőrömben, az a lényeg.
