Alapvetően ami minden pánikrohamban közös, hogy az ember pulzusa iszonyúan megemelkedik, nehezen kap levegőt, csak zihál, hörög, és iszonyúan erős félelemérzete van. Gyakorlatilag halálfélelem. Az éjszakai pánikroham esetén ami eltérő az az, hogy ilyenkor még hallucinál is mellé, vagyis nem tudja a rémálmot ami kiváltja ezt az állapotot elkülöníteni a valóságtól.
Nekem kétféle verzió volt, az első mondjuk lehet nem is pánikroham, az az alvásparalízis. Ez arról szól, hogy éjszaka "felébredsz" de nem tudsz mozogni, a szemeddel látod magad körül a szobát félhomályban vagy sötétben (de lehet ez is csak álom, nem tudom), de teljesen bénult vagy. Sokaknál csak ennyi, másoknál hallucináció is társul hozzá, érzed, hogy valami ott van, és fenyeget, hogy hozzád ér, hogy meg akar ölni, általában megfojtani.
Ezt a jelenséget dolgozta fel elég jól a Nightmare című dokumentumfilm. De sajnos olyan szempontból nem az igazi, hogy csak rekonstruálja az eseteket, a betegségben szenvedők elmondása alapján, de nem derül ki sem tudományos magyarázat, sem "gyógymód" a dologra.
A másik az, hogy felébredek, de nem tudom, hol vagyok, mert nem otthon ébredek, hanem valamilyen fenyegető környezetben, égő ház, hatalmas húsdaráló, ilyesmi. Megpróbálok elmenekülni, de a fent említett tünetek miatt (szapora szívverés, nehéz légzés), ez nem elfutás lesz, csak valami szánalmas kis nyomorék kúszása. Ilyenkor ebben az állapotomban mivel ébren vagyok, de nem a valóságot látom magam körül, valójában is üvöltöttem, kalimpáltam, vagy megpróbáltam elmenekülni stb.
De ilyenkor elég vékony volt a mezsgye az álom és ébrenlét határán, szinte minden apróságra felébredtem, ha mondjuk rám kapcsolták a lámpát vagy ilyesmi. A tünetek leírása alapján erre szokták használni az éjszakai pánik jelzőt.
Amiért ez szarabb volt az az, mert ezt gyakorlatilag eltitkolni sem tudtam és szüleim egyáltalán nem is próbálták kezelni ezt a dolgot, vagy megnyugtatni, vagy akármi. Vagyis így nem tudom, utólag belegondolva elég durva, hogy egy anya amikor azt látja, hogy a gyereke vinnyogó húsgombóccá alakul, akkor csak rászól, hogy maradjon csendben, mert már megint felébresztette. Szóval még rontottak is a helyzeten, mert így egy masszív szégyenérzet társult nálam a dologhoz, hogy ez az én hibám. Egyre jobban féltem elaludni. Persze az fel sem merült bennük, hogy elküldjenek pszichológushoz vagy ilyesmi, akkor be kellett volna látniuk a puszta tényt, hogy a gyerekük megőrült, és ez rájuk is eléggé rossz fényt vetett volna.
Habár más közegben soha nem is fordult elő, csak otthon, pedig volt barátnőmet is felkészítettem, hogy ez van nálam. Lényegében szép lassan (évek kérdése volt segítség nélkül), megtanultam többé kevésbé felismerni ezeket a szituációkat, pl. sokszor a látott hallucináción keresztül felismertem a konvektor őrlángját, vagy egyéb fényforrást, és rájöttem, hogy amit látok, az nem a valóság. és így egyre jobban ki tudtam csendben húzni a rohamokat, hogy ne vegyék rajtam észre, és idővel egyre kevesebbszer jelentkeztek.
