Nos, véget ért a Doomsday Clock. Egy mesterien megkomponált füzettel, ami eléggé hűen leköveti az eredeti Watchment mind írás, mind rajzok szempontjából. Egy igazi képregényes mestermű.
Csak négy bajom van vele.
1. A sztori körbeért. Mármint, az a slusszpoén, hogy az egész miniben nem történt semmi, mindent lenulláztunk. Éljen a merész eventek kora.
2. Johns írói stílusa tényleg hihetetlenül közel van Moore-éhoz. A harminc évvel ezelőtti Moore-éhoz. Aki a harminc évvel ezelőtti piacnak írt. Egyes oldalakon több helyet visz el a szövegbubi, mint a rajz, de semmi mondanivalója nincs azon túl, hogy tele van nagyon ügyes metaforákkal és allegóriákkal. Egyszerűen avítt és 2019-ben unalmas.
3. Az egész mini végső soron csak egy üres kifogás lett, mivel Manhattan benyögte, hogy minden event egy új párhuzamos Földet szül, így az amúgy is zéró munkát végző szerkesztőség kapott egy biankó csekket arra, miért nem foglalkozik innentől senki a kontinuitással a saját sorozataik között sem. Ami személy szerint azért dühít, mert így Johns tökéletesen szembement azzal, amit Grant Morrison 22 éven át épített a DC-n.
4. Abban a pillanatban, amikor Johns leírta azt a szövegkönybe, hogy „No, Rorschach is me!”, egy értelmesebb szerkesztőnek mindent, ami azon az oldalon volt nagy lendülettel kellett volna kidobni. Az egész jelenet blőd és vért izzadva próbálja elhitetni, hogy de, a Doomsday Clock tényleg a Watchmen folytatása és tökéletesen beleillik a sztoriba, mert kvantum. Illetve igazából csak ott kulminálódik az egyik nagy bajom: Johns valami lenyűgözően, de figyelemre méltóan, taníthatóan nem érti a leghalványabb módon sem, hogyan működik Ozymandias, akit egy kutya közönséges egysíkú manipulátor mesterbűnözővé alacsonyított.
