A Csodálatos Pókember 1. részét évekkel ezelőtt láttam, úgy emlékszem nem volt vele különösebb bajom, azon kívül, hogy egy klassz szériát hajítottak vele sarokba és kezdték előlről az egészet. Ami leginkább tetszett, hogy Gwen-nel indítottak, és nem dobták be mindjárt az elején MJ-t, de többnyire sajnos csak halvány részletek derengenek a filmből. Azt hiszem ideje lesz újranéznem. Most a 2. rész apropóján írok, ami szintén régóta várat magára, de a hétvégén sort kerítetttünk rá.
Ezzel a jelenleg a létező öszes Pókember filmet kipipálva, szubjektíven értékelném ezt az epizódot, pontosabban leírnám a saját élményemet a filmel kapcsolatban. Kezdeném azzal, hogy nem értem miért lett ennyire lehúzva a film, szerintem még a mai dömping mellett is megállná a helyét. A képzeletbeli listámon ha minden feldogozást számításba veszek, a mozifilmekre szorítkozva, felküzdőtte magát a 2. helyre, ezzzel letaszítva onnan a Hazatérést. Az 1. helyezett rendíthetetlenül tartja magát 2001 óta. Most mondhatnánk, hogy ízlések és pofonok, de vissza az eredeti témához.
Őszintén szólva nem is voltam teljesen ráhangolódva a filmre, éppen a jelenlegi dömping és a fent említettek miatt. A rajongók mai túlérzékeny, vagy inkább érzéketlen ingerküszöbe bizonyos szempontból rám is kihatott. A fogyasztók megcsömörlöttek, és a jobnál is jobbat akarnak, az alkotók pedig kapodják a fejüket, hogyan tehetnének ennek eleget, túlságosan meg akarnak felelni olyan elvárásoknak, amiknek képtelenség. Ennek eredményeképen van, hogy túltolják (Deadpool), túl komolyra veszik (Logan), amivel nincs baj, mert ezek a filmek is nagyszerűek a maguk nemében, a saját környezetükben, de azt az érzést egyik sem tudta visszahozni, amit még 15-20 éve éreztem, amikor, ámulattal csodálkoztam rá már a képregények címlapjára is, amikor rajongva lapozgattam a füzeteket, és ez a rajongás a sokszorosára nőtt amikor egy-egy akkori filmet megnéztem.
Lehet, hogy idősebb lettem és nem vagyok már fogékony rá? Lehet, de tény, hogy a CSP 2-nek sikerült visszaröpítenie ebbe az időbe, manapság kevés film képes erre (utoljára az AZ tudta ezt nálam kiváltani).
A főellenek jól kidolgozott háttérsztorival, jellemmel, motivációval lettek felruházva. Közülök elsősorban Jamie Foxx karakterét, alakítását emelném ki. Ahogy említettem nem vagyunk egyformák, de én egészen azonosulni tudtam vele, és megvolt a hidegrázás minden jelenetnél ahol meg kellett legyen. Maga Elektro a képregényben fényévekkel le van maradva a filmbeli változatától, most tudatosult bennem, mekkora monumentális hatalommmal is bírhat
Emellett Dane Deehan hozta azt a fajta Harry Osborn féle kiszámíthatalanságot, hogy bármikor robbanhat, bármikor felszínre törhet negatív énje. Rinó csak egy plusz poén volt, de szerintem a készítők is annak szánták.
A két "ellenség" jól tudott együtt működni a filmben, nem éreztem, hogy elnyomnák egymást. Pedig sosem díjaztam, ha egy kéregényadaptáció több patront szeretne elsütni, mert általában vaktöltény lesz belőle, itt nem éreztem, hogy elnyomnák egymást, mindkettőnek megvolt a maga kis "játszótere". Alapvetően azt sem kedvelem, ha egy karaktert vagy alapsztorit újragondolnak, mind filmen, mind képregényben. Ha nem hasonlít az eredetire, akkor az számomra már valamilyen szinten csalódást okoz. Ezzel itt nem volt baj.
Talán sokan felhördülnek erre, de valahol Nolan Batman filmjei jutotttak eszembe, ha csak olyan szempotból nézzük, hogy fontos az, hogy elhidd amit látsz, hogy bármilyen hiheteltlen dolog is folyik a szemed előtt, számodra elképzelhető legyen, át tudj lépni a valóságból abba a fikcióba és hihető legyen számodra. Azért volt némi blődség is a történetben, amikor Norman azt mondja Harry-nek: Nálam a te korodban kezdődött." Majd néhány nap múlva, Harry-n már jelentkeznek a tünetek, miközben az Oscorp régebbi felvételein láthatjuk Normant kb. az 50-es évei vége felé, ahol nála még semmi jele az átalakulásnak. Örültem volna ha kicsit megvillantják JJJ-t, mert szerves része a Pók univerzumnak, de ezek apróságok.
Ha feltétlenül fogást akarnék találni a filmen akkor a két főszereplőben keresném. Talán az ő játékuk nem a legemlítésre méltóbb. A sztori néha miattuk ül le, különösen Gwen és Peter agonizálásakor, de nem vitatom szükségességét, mert ebből építkezett az egész sztori és végső jelenet is. Pókemberként a poénkodás sem maradt el, de nem olan mennyiségben, hoy az kínos legyen, és a fancervice-t szolgálja. éppen annyi volt bene amenyi kell. Mindent összegezve tehát nem lehet okunk panaszra.
Mivel elkerültek a spoilerek, így nem tudtam mit hoznak ki a legvégén, Így azt sem kinek milyen szerepet szánnak, milyen jelentőségel bírnak végül. Zöld Manó a megfelelő időben bukkan fel. Mikor a néző azt hinné itt a Happy End és a szereplők túlvannak a megpróbáltatásokon, persze földrrengés után jön a cunami. Zöld Manó berepül a képbe és ahogy azt egy rajongó elvárná, annak rendje és módja szerint be merik vállalni a mindenki által ismert lezárást. Hatalamas pacsi érte. Ezek után a Baljós Hatos felvezetése már csak hab volt a tortán. Kár, hogy aztán nem let belőle semmi.