Ben, ezt most ne olvasd.
Jobban belegondolva, pepo, te se.
Előzetes figyelmeztetés: a hozzászólás hosszú és látszólag összefüggéstelen. Előre is elnézést a csapongásért, van, amikor kijön ez belőlem. Például a lentebbi sorozat kapcsán.
Az ok, amiért ritkán tudom rávenni magam, hogy animét nézzek, az, hogy ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha egyszer elkezdem, nehezen hagyom abba. Ezért is jött kicsit rosszul a hosszú hétvége most, mert rám jött az animézhetnék. Ennek folyománya, hogy kedden megnéztem a Revolutionary Girl Utena c. sorozat csekély 39 epizódját. Igen. Egy nap alatt.
A szériát régen kinéztem már magamnak, és nem titkolom vagy szégyellem, hogy azért, mert Ikuhara Kunihiko állt mögötte, az, aki az első négy évadnyi Sailor Moont rendezte, és aki azért hozta létre ezt a sorozatot, mert elege lett abból, hogy a SuperS munkálataiba semmi beleszólása nem volt (olyan is lett...). Az Utena állítólag annak az ötletnek a továbbfejlesztése, amit a Sailor Moon S Movie-nak adott be (gyakorlatilag egy Uránusz/Neptunusz különfilm lett volna), és nyomokban talán ez érezhető a sorozaton... de szerintem ez kicsit csak belemagyarázás. Mindenesetre a Sailor Moon S egyértelműen az egyik legjobb évad volt (a Stars mellett, és máig nem tudom eldönteni, melyik volt végül a jobb), így végig ott volt a késztetés, hogy megismerjem, mit hozott össze a mögötte álló ember mindenféle megkötés nélkül.
Igazság szerint elég nehéz írni az Utenáról, az angol nyelvű mangás/animés oldalaknál se találni róla épkézláb leírást. Mivel én alapvetően realista ember vagyok, így nekem még érdekesebb most ez. Valami miatt mégis úgy érzem, muszáj. Harmadik napja ez a sorozat jár a fejemben és nem nagyon segít, hogy a főcímzenéje ismétlőre van rakva a zenelejátszóban... most is, miközben ezt pötyögöm.
Ez a sorozat... egy kicsit minden, egy kicsit semmi sem. Egy középiskolai romantikus történet. Egy komédia. Egy tragédia. Egy történet a felnőtté válásról, egy történet a gyerekkorról. Egy szürrealista tündérmese, ahol minden lány királylány szeretne lenni és ahol minden fiú valakinek a királyfija... Egy magical girl zsáner, egy japán színielőadás, egy árnyjáték. Olyan, mintha sokat akarna markolni, pedig nem próbálja és közelebbről nézve kiderül, soha nem is ez volt a szándék. Olyan, mintha ez is mélyfilozófiai elemzéseket akarna végezni a világról, az emberiségről és az emberi természetről, ám végül mégse teszi, mert soha nem is akarta. De talán érthetőbb lenne, ha leírnám, miről is szól egyáltalán...
A főszereplőnk egy Utena nevű lány, aki a sztori indulása előtt kb. 10 évvel elveszítette a szüleit és egyben az életkedvét is, ám egy „királyfi†felbukkant az életében és elérte, hogy a kislány tovább akarjon élni... és hogy az legyen a leghőbb vágya, hogy egy nap ő is királyfi legyen. Tinikorára így meglehetősen fiúslány lesz: fiúruhákban jár, fiús sportokat játszik (az iskola férfi kosárlabdacsapatának kapitánya) és a legjobb barátnője állandóan azzal cukkolja, hogy ő a pasija. Aztán egy nap belefut egy párba, ahol a srác meglehetősen erőszakosan bánik a sorsát rezignáltan tűnő lánnyal. Utena kihívja a fiút – aki a kendócsapat kapitánya – egy párbajra, és legyőzni őt... egy olyan arénában, ami felett egy fejjel lefelé álló kastély lebeg, egy olyan párbajban, amit valós kardokkal vívnak halálosan komolyan, mégis a győzelemhez csak annyi kell, hogy a győztes levágja az ellenfél mellkasára tűzött rózsát. Olyan, mintha gyerekek túl komolyan vennék a játékaikat, mégis látszólag az egész történet innen indul ki, mert kiderül, a kendós srác az iskolai diákelnökség tagja, akik a párbajok segítségével akarják eldönteni, melyikük legyen egy Világvége nevű ismeretlen kegyeltje, aki forradalmat akar hozni a világba.
Megtanultam, hogy animéknél nagyon nem szabad az első részek alapján ítélkezni (ez alapján az NGE is csak egy szörnyes-robotos valami lenne, vagy pl. az Eureka 7 egy eléggé lapos... izé), szóval néztem tovább.
Ami ez után jön... nehezen megfogalmazható. Az első 13 epizód a diákelnökségről szól, ahogy Utena sorra legyőzni őket, hogy megvédhesse a lányt, Anthyt, aki amúgy a „jegyesévé†válik. Mégsem a harc az elsődleges. Semmi sem az elsődleges. A karakterek sem, az elnökség mögött húzódó rejtély sem, Utena és Anthy kapcsolata sem. Semmi sem kerül igazán előtérbe, mégsem vonul semmi sem hátra. Kapunk drámát, romantikát, rajzfilmes komikumot, helyzetkomikumot, elgondolkodtató párbeszédeket, egy látszólag értelmetlen árnyjáték-sorozatot, ami a sorozat végére az egyik legfontosabb elemmé válik; sok rejtélyt, ami mégsem tűnik elég lényegesnek, hogy a kérdések domináljanak mindent... van itt erőteljes szexualitás, még sincs semmi felnőtt tartalom, erotika vagy akár erőszak benne, és bár érződik, hogy a felnőtté válás alapvető kérdéskör, mégis amint elkezdene dominálni, bejön egy olyan epizód, ahol a szereplők roppant gyerekesen tudnak viselkedni. És mindvégig egyetlen dolog lehet csak zavaró, hogy a történet valahogy lassan csordogál (ez tévében szerintem nézhetetlen lenne).
A 13. rész végére nem oldódik meg semmi és mégis minden megváltozik. Hogy aztán a Nadia: Secret of Blue Waterhez hasonló élmény jöjjön, ugyanis a következő 13 rész eléggé különbözik az előzőtől, a sorozat kicsit leül, átjön egy magical girl jelleg, amikor is Utena sorra megküzd egy ismeretlen ellenség által agymosott ellenfelekkel, hogy aztán mindig ugyanazzal a végső támadással szabadítsa fel őket. Ami érdekessé teszi ezt a 13 részt, hogy innentől már leplezetlenül előtör a sorozatból a formabontó jelleg, vagyis az, hogy vesz egy bevett klisét/jellegzetességet, és látszólag integrálja azt magába... hogy aztán a legváratlanabb pillanatban megtörje azt, de nem azért, mert meg akarja mutatni, hogy ő nem klisés, hanem egyszerűen mert így tud a legjobban haladni a történet. A magical girl szakaszban például a rejtélyes ellenség az egyik epizódban az utolsó pillanatban fogja magát és nem változtatja át a legújabb áldozatát, hanem egyszerűen elengedi. A záróepizódban pedig, amiben fény derül a régi rejtélyre, az egészen addig nagyon finoman a háttérbe tolt figyelmeztető jelek helyett az egész epizód legelejétől fogva minden kritikus apróságot és előrevetítő jelet egy gigantikus, villogó nyíl mutat, vagyis minden rejtélyt felfed előttünk a történet, miközben az epizód ettől függetlenül végig abban a mederben megy, mintha a nagy leleplezés csak a végén jönne. És ha nem is ilyen erőteljesen, de ezek az önellentmondó formabontások végig ott vannak mindenütt. A fiúslány beleszeret álmai hercegébe, a jurinak mondott sorozatban nincsen semmi lány-lány romantika az egyik mellékszereplőt leszámítva, aki érdekes módon az egész sorozat legmélyebb érzelmű, legtragikusabb szerelmi viharát éli át egy olyan háromszögben, ami a legkevésbé sem úgy alakul, ahogy arra bárki számítana... és ő éli ezt át, nem a főszereplők, ahogy az elvárható lenne.
Az egészet pedig egy igen fura zenei aláfestés kísérti. Keveredik benne a klasszikus zene, a szinte monologizálva, dallam nélkül előadott, kemény kórusok, a „villanyhegedű†és a lágy dallamok, és ami még érdekesebb, hogy bár a párbajok felvezetőzenéje végig ugyanaz – és elég hosszú is – mégsem használ fel a sorozat zenéket nagy tömegben, szinte minden fontosabb momentum egy teljesen önálló, 1-4 perces számot kapott, aminek a s
Tudom, hogy csapongok, és emiatt abba is hagyom. Tényleg nehéz koherens gondolatokat összeszednem ezzel a szériával kapcsolatban, majdnem annyira fura nyomot hagyott bennem, mint az NGE, csak ez nem olyan nyomasztó módon, mint az Eva. Ugyanis az Utena vége egyszerre nyitott és zár le mindent, tragikus és happy end... az egyik leggonoszabb befejezés, amit valaha láttam, szinte kiált egy folytatás-sorozat után, még sincs olyan. Nem olyan, hogy az ember aggódjon bármi miatt, mégis ott van egy kérdés, ami látszólag választ kapott, de lehet, hogy mégsem. Ha valakinek van egy fölös hétvégéje és nem feltétlen ragaszkodik a földhözragadt történetekhez vagy nem zavarja, ha nem kap olyan komoly pszichológiai elemzéseket, mint teszem azt az Ergo Proxyban, annak érdemes lehet megnézni. De ehhez úgy érdemes leülni, hogy nincsen semmilyen elvárás semmivel szemben, és hogy mindenképp érdemes legalább az első 13-20 részt egy húzóra megnézni, hogy átérezhető legyen az allegóriákkal telezsúfolt, szürrealisztikus, posztmodern és mégis emberközeli atmoszféra. Na és persze olyannak kell lenni, hogy ne zavarja az embert, hogy bár semmilyen konkrét szexuális tartalom nincsen benne – bár sugallva azért akad, főleg az utolsó felvonásban - , a szereplők szinte mindegyike mutat a sorozatban olyan jeleket, amikor mindkét nem tagjai között akad olyan, akihez vonzódnak (leszámítva egyetlen lányt, aki nyíltan és menthetetlenül szerelmes egész végig egy másik lányba, de annak önmagában megvan a maga eléggé erőteljes szerepe). Na meg persze ha azt sem bánja, hogy a romantikusnak tűnő jelleg ellenére azt a románcot, amivel gyakorlatilag minden néző tisztában van már akkor vagy tíz rész óta, csak az utolsó részben képes beismerni önmagának a delikvens. Emiatt is mondom, hogy egyszerre nézős, mert sok elem akad, amit elhúznak, viszont együltőben nézve egy monumentális színdarabbá kezd összeállni.
Az Utenának van még egy nagyfilmje is, ami elvileg a sorozat zanzásítása/alternatív lefutása, azt még nem néztem meg. Egyelőre szerintem betöltöm magamnak a Full Metal Panic! második szériáját (bw, miért nem tudok olyan mechás sorozatot találni, ami egy könnyed kis vacak és nem téved a pszichológiai mocsarak legmélyére és kezd el komoly drámákat felhozni?... talán a Mobile Police Patlabor majd...), mielőtt visszatérek. Attól félek, nem tenne túl jót, ha a mostani állapotban még rátennék egy adaggal az Utenára.