Az American Son ötödik része... az első izgalmas volt, a második remek, a harmadik fordíulatos, a negyedik rettenetes, az ötödik pedig egy tömény katasztrófa. Humortalan, ötlettelen, klisés, a hegyibeszédek meg annyira sablonosak és túlzóak voltak, hogy már kavargott tőlük a gyomrom. Kelly végleg kiégett, ez most már tény. Az, hogy Póki hogy tartotta meg az álcáját Harry előtt maga volt a mélypont, ennél még Guggenheim is jobban csinálta volna.
És ha már ő... az Annual sokkal jobb volt, mint az előző munkái. A családi jeleneteknél voltak kifejezetten jó poénok, és a szövegek is hibátlanok voltak. Persze a bunyótól már jött a megszokott lapos Guggenheim-stílus, és onnantól ment is lefelé a füzet színvonala, meg a bostoni poénok is tizenhatodszorra már inkább unalmasak voltak, de az elején még egész olvasható volt.
Ja, és a 600. szám fő sztorija rohadt jó lett. Jobb, mint a New Ways to Die, jobb, mint Slott összes eddigi irománya, jobb, mint a megtorlós egyrészes. Kerek egész, ötletes konfliktushelyzettel, jó szövegekkel, és ami a legfőbb, hibátlan és piszok szórakoztató karakterizálással a legutolsó mellékszereplőig. (Ja, és bár továbbra is forr az agyam MJ kiírásán, ha valakivel össze akarják hozni Petert, az Michele legyen. Eddig azt hitem, Carlile lesz a kedvenc új szereplőm, de ez a csaj most két oldalban lemosott mindenkit a színről. Ongoingot neki!
) Ráadásul most, hogy letudtuk végre Guggenhei összes rémes ötletét, és talán Kelly se tolja vissza a képt egy ideig, az Oki dokis és a Benes történetszálak felvezetése egy egész érdekesnek tűnő harmincpárszámos folyamot vetít elő. Ha azok ketten maradnak mellékcímeken (ami jelenleg kimerül egyben), és meghagyják az írást azoknak, akik tudnak is, talán végre tényleg lesz egy olvasható Pók-történetfolyam... jesszus, már vagy három év óta először.
Szavazás