Sziasztok!
Írtam egy elég terebélyesre sikerült recenziót a tavalyi Bábel Tornyáról, ami igazából sokkal inkább szól az egész JLA-sorozatról, mint magáról a történetről. Viszont szeretném ha egy "hozzáértő" is látná a publikálás előtt, mivel a szerkesztőm nyilván nem rendelkezik semmilyen képregényes ismerettel, nekem viszont meg jól jönne valami megerősítés/kritikai észrevétel/cáfolat. :/
Grant Morrison
A 90-es évek első felében a nagy képregénykiadók sorozatait eluralta az olcsó hatásvadászat. A nyomdatechnológia fejlődésének köszönhetően a harcok még látványosabbak, még eszképistábbak lettek, sorra jelentek meg, vagy futottak fel a bad-ass antihősök (Spawn, Lobo, Deadpool, stb.), a hangzatos eventek (tucatnyi Pókember, Batman és Superman másolat jelent meg, minden hős eposzi halált halt), elszaporodtak a variant coverek, miközben a klasszikus történetmesélés pár kivételtől eltekintve többnyire háttérbe szorult a mainstream piacon. Ezzel párhuzamosan az indulása után már többször újraindított Igazság Liga egyre inkább csak árnyéka volt önmagának, és a DC legikonikusabb hősei, az alapítótagok alig-alig tűntek fel a sorozatban. Ebből az enyészetből robbantotta ki a csapatot Grant Morrison négy éves történetfolyama, és az új Igazság Liga sorozat, az 1997-ben startolt JLA, ami az alapító tagokat (Superman, Batman, Zöld Lámpás, Flash, Wonder Woman, Aquaman, Marsbéli fejvadász) helyezte középpontba.
Morrison sorozata átmenetet képez a 90-es évek első felének bugyuta gimmickjei és a 2000-s évek “szélesvásznú†képregényei között. Morrison megtartva a korszak 70-es, 80-as évekkel való általános szembefordulását, nem foglalkozik a hősök magánéletével, pszichológiájával, hanem teljes mértékben a világ megmentésére fókuszál. Morrison nem finomkodik, és a legkülönfélébb krízisek közepébe dobja bele a csapatot, miközben a hősök aranykori mivoltára (miszerint a DC hősei sokkal inkább Istenek, mintsem emberek) is folyamatosan reflektál. A szuperhősöknek marslakókkal, félresikerült szuper-katonákkal, szuper-intelligens ellenfelekkel, világok elpusztítására törő entitásokkal, új Istenekkel, gonosz dzsinnekkel, és gőgös főangyalokkal kell felvenniük a harcot.
Morrison sorozata mintha tökéletes inverzét adná Kurt Busiek pár évvel későbbi – ugyancsak körülrajongott – Bosszú Angyalai sorozatának, ahol pont a világ megmentése vált másodlagossá a csapattagok belső gondjai, egymáshoz való viszonya mögött. Morrison Istenként tekint hőseire, akiknek nincs is nagyon magánéletük, és ha mégis, az is inkább csak nyűg a különböző világégések között. Egyedül a jellemvonásokat húzza alá, így lesz Supermanből mindig optimista cserkész, Batmanből mindig gyanakvó stratéga, a Marsbéli fejvadászból bölcs, az új Zöld Lámpásból és Zöld Íjászból pedig folyton önbizalomhoányos karakter (lévén, hogy mindketten próbálnak felnőni elődjük “isteni híréhezâ€). A sorozat párhuzamot húz a mitológia és a DC hősei között (Superma=Zeusz, Wonder Woman=Héra, Flash=Hermész, Batman=Hádész, stb), így a liga a Holdra(=Olimposz) költözteti főhadiszállását, és amerikai helyett nemzetközivé kiálltja magát, ám a későbbiekben jóval nagyobb, univerzumokon, alternatív valóságokon és dimenziókon átívelő konfliktusokat kell oldjon. A sorozatban “igazi†Istenek is megjelennek, akik egyfajta jóslatként vetítik előre, hogy a jelenkor szuperhősei a Földön egy még újabb isteni generáció előfutárai.
Morrison tisztában volt vele, hogy az aranykor sótlan szuperhőseivel nehéz azonosulni, ezért egy teljesen más oldalról fogta meg befogadókat. Nincs mélykélektan, mint Morrrison nagy klasszikusában, az Arkham Elmegyógyintézetben, hanem mesterien szőtt, rengeteg kreativitást felvonultató akció van. Morrison Igazság Ligájában nem csapatdinamika, hanem különböző frontok vannak, a hősök egyszerre több helyen kell felvegyék a harcot, a látványos bunyókat azonban pár oldalanként megszakítja egy újabb és egy újabb csavar. Morrison nem teketóriázik, nem késlelteti őket, hanem rögtön az olvasó arcába vágja. Az eposzi történetszövést a kaotikus panelkezelés is aláhúzza, Morrisonnál rengeteg az egymásba belógó képkocka, illetve ki nem használt tér, ami egyételmű előjele a “szélesvásznú†képregények hamarosan bekövetkező térhódításának, ami mára teljesen standardé is vált az amerikai képregényekben (Geoff Johns Zöld Lámpása azonban ebből is mintha kiemelkedne kicsit, a maga űrközi hullámvasútjával és alapos mitológiateremtésével).
Morrison majdnem 4 éven keresztül írta a JLA-t, amit csak rövid időre szakított meg egy-egy vendégíró. Érája nem teljesen egybefüggő, viszont csak az egészet egyben olvasva fejti ki a hatását, ezért logikus lépésnek tűnhetett a Kingpin kiadó részéről, hogy nem az igazán meghatározó, hanem az azt követő korszakból választ ki egy történetet a tavalyi Batman különszámhoz – ráadásul az egyetlen olyan sztorit, aminek a középpontjában Batman áll, és a Liga aktuális főellensége is egy Batman-nemezis.
Mark Waid
Morrisontól Mark Waid vette át a satafétát, aki egyébként is sokat ólálkodott a Liga környékén (ő írta a sorozat újraalakulását elmesélő minisorozatot, illetve többször is beugrott egy-egy szám erejéig). Waid követte (illetve támogatta, lásd az 1996-ban általa írt Kingdom Come-ot) a Morrison által kijelölt utat (érdekes, hogy később Joss Whedon is ugyanígy tett az ugyancsak Morrisontól megörökölt, és teljesen új alapokat teremtő X-Mennel, lásd a Marvel+-t), és meghagyta a hét alapító tagot főszereplőnek, de – ahogy azt első története, a Bábel tornya is mutatja – visszavett a Morrison féle megalomániából. Kevésbé nagyratörő, de annál szürreálisabb (nyelvek összekeveredése, megelevenedő tündérmesék, szétváló identitások) veszélyekkel állította szembe a ligát, és csapatként is elkezdett velük foglalkozni.
A Morrison féle JLA egyik legnagyobb erénye volt, hogy a csapat egyetlen halandó tagjának, Batmannek is létjogosultságot adott a félistenek között, aki sokkal inkább kivételes logikájával és észjárásával van a csapat segítségére, semmint harci tudásával. Waid ezt a vonalat vitte tovább a Bábel Tornyában, amikor a csapat tagjairól összegyűjtött adatok rossz kezekbe kerülnek. A Waid-éra kiindulópontja a Batman paranoid viselkedéséből kibontakozó csapaton belüli bizalmatlanság, és ezzel tulajdonképpen be is zárta a JLA első számával megkezdett kört. A hősöket nem a világuralomra törő ellenségeik, hanem saját önhittségük, és megosztottásguk győzi majd le.
Bár a JLA sorozat még több évig futott töretlenül, az utolsó számokban a holdon álló Liga torony megsemmisülése (Crisis of Confidence) szimbolikusan is véget vetett az Igazság Liga egyik legmeghatározóbb korszakának, ahol a hősök iseni erejüket isteni küldetések megoldására fordították. Ugyanakkor ez a történet volt az egyik utóhatása az Identity Crisis című minisorozatnak, ahol a korábban Istenként tisztelt hősöket Brad Meltzer író lerántotta a mocsokba, és kiteregette a szennyesüket, olyan titkokat teregetett ki róluk, melyek semmiképp sem méltóak az aranykor makulátlan hőseihez, és ennek a történetnek a tudatos továbbgondolása, illetve a Waid által már a Bábel tornyában is megfogalmazódott kérdéseknek még grandiózusabb, még eposzibb újrahasznosítása az Infinity Crisis című DC-crossover, ahol a hősök legnagyobb ellensége szimbolikusan és gyakorlatilag is saját maguk lesznek. Ha a három krízis-sztori közül csak az egyik is megjelenne itthon, az kézenfekvő folytatása lehetne a Bábel tornyának.
