Venom, köszönöm, ezeket jó hallani, nem mondom azt, hogy örülök, hogy máshol is hasonló a helyzet, mert nem, mondjuk úgy, hogy az ad erőt, hogy hasonló helyzetből mások is újrakezdték, és sikerült nekik.
Így igaz...én ha tehetem hetente átmegyek hozzájuk, ők is én is igénylem, de amikor már kezd "kínos" lenni a helyzet mindig lelépek.
Én férfiasan bevallom, nem igazán igénylem, nem tudom miért teszem ennek ellenére még mindig meg.
Persze, ez barátoknál, ismerősöknél egyértelmű, de azért a szüleid azok a szüleid. Ha tettek is sok rosszat, az sosem tudja elbillenteni a sok jót, amit veled/érted tettek, amíg felnőttél.
Gondolom azok, akik nem ilyen közegben nőttek fel, ezt sosem értik meg igazán, de ez szerintem egy szörnyen mérgező gondolat, ami belekényszerít embereket, hogy ne merjenek kilépni egy bántalmazó kapcsolatból (bármilyen kapcsolatról is van szó).
Röviden, ha egy ismerősöd magához vesz egy kiskutyát, és veri, ordít vele, megfélemlíti, és megalázza, de egyébként eteti, fedél van a feje felett, és sétálni is elviszi, akkor azt mondod neki, hogy oké, végül is jól tartja (mert ugyanannyi jó tesz, mint rosszat)?
Mondhatjuk, hogy a kialakult helyzetért én is felelős vagyok (zárójelben megjegyzem, ez így ment gyerekkorom óta), de ebben az esetben belátni, hogy kettő vagy több ember csak tönkreteszi egymás életét, és tovább lépni szerintem a felelősségteljes döntés. Egy párkapcsolatban is a szakítás nem feltétlen azt jelenti, hogy csak a másik a hibás, hanem hogy belátod, hogy ennek nincs értelme, mert kölcsönösen fájdalmat okoztok egymásnak.
