Tomi: Ehhez a Lee-Romita korszak ma friss dologhoz pár gondolat.
Hát én ezzel nem igazán értek egyet. Pont az lenne annak a korszaknak az egyik hátránya, hogy mivel a legtöbb mai olvasó már eleve be van "kódolva" arra, hogy a főhős, halhatatlan, komolyabb veszteségek úgysem érik (vagy ha igen, reboot-olják, feltámadt, vagy hasonló, szóval ez egy végeláthatatlan rétes, amelyekben ritka a valódi, örök életű veszteség), ezért nem igazán lenne izgalmas, érdekes számára az az ötletelgetés, ahogy Lee azzal foglalkozik, hősünk mégis hogy úszta meg ezt és amazt. Már ha jól fogtam fel, amire gondoltál. Szóval ha jól fogtam fel, szerintem pont, hogy inkább erőltetettnek éreznék ezt a dolgot, mintsem frissnek. Erről az jut eszembe, mint amikor valaki böngészi a filmes toplistát, aztán megnéz valami 60 éves klasszikust, ami a maga idejében mondjuk a technikai megvalósítás, karakterkezelés, vagy narratíva miatt forradalmi volt, és nem érti, miért vannak ezért annyira oda. Ami érthető valamilyen szinten, hiszen amit ott látott, már látta élete során, olyan filmekben, amik ebből a 60 éves filmből merítettek, és talán valamit már jobban is csináltak, mint amaz. Csak nem veszi azt számításba, hogy a tyúk volt előbb, nem a tojás, és jelen esetben nem a Lee féle írásmód az erőltetett, hanem az a gáz, hogy úgyis megoldódnak a mainstream hősök nagy válságai valahogy, mert hát nem halhat meg.
Szóval szerintem a mai olvasó, aki már alapjáraton máshogy áll egy szuperhőssztorihoz, mint mondjuk Te, ezt nem feltétlen így fogná fel. Ha olvass a a fórumot, és elég nyitott, akkor lehet változik a véleménye, de első körben szerintem ez nem így csapódna le náluk, ahogy írod. Sajnos, persze.
Egyébként én természetesen DeWolff halálára szavaztam. Persze örülnék a 60-as, 70-es korszaknak is...de csak azután, hogy másik szóban forgó korszak kimaradt nagyjai már kiadásra kerültek.
Szavazás