Elismerem, az American Son első három száma meggyőzött. Annak ellenére, amit Supergirllel művelt, annak ellenére, hogy egyetlen képkockányi anyagot nem tudott a Marvelhez hozni azóta, ami akár egy hangyányit is jó lett volna, már tényleg azt hittem, Joe Kelly feltámadt hamvaiból és újra megtanult jó történeteket írni.
Egészen az ASM 598-ig.
Kezdjük ott, hogy a humor varázsütésre megszűnt létezni. Még ami poénos akarna lenni (nyuszi és az ő répája), azt is szándékosan elszúrja. A történet meg hirtelen az összeszedettből átmegy az értelmetlenbe. A beépített csaj ellop egy kártyát, hogy aztán a következő jelenetben megint a recepción üljön. Harry higgadt nyomozóból magyarázat nélkül átmegy a régi bőgőmasinába, majd a szuperlaza macsóba. Norman az összeszedett machinátorból átmegy gondos családapába majd a régi pszichopatába (ja, és 10 oldalon belül). Lilyt meg, akit már-már úgy tűnt, hogy Guggenheim minden szint alatti elcseszéséből sikerül kihozni valahogyan (és három szám alatt tűnt úgy, hogy rendbehozza azt , amit az a pancser vagy 40 számon át erőszakolt meg), fogja, és egy ötlettelen, ostoba, nulldimenziós karakterből egy ötlettelen, sablonos, unalmas és teljesen hihetetlen, de legalább ostoba karakterré is teszi, sokkal rosszabbá, mint ami Menace valaha is volt.
Ha ehhez még hozzátesszük a sótlan, néha teljesen irreális párbeszédeket és a dramaturgiailag pocsék fordulatokat, teljes lesz a kép. Az meg, hogy a maszkos magyarázat még képregényes viszonylatban is milyen értelmetlen ökörség, ne taglaljuk. 1950-ben értelmesebb áltudományos magyarázatokat találtak ki.
De komolyan, egy ennyire jól induló és ígéretes és egyszerűen csak kiváló történetet csak a Marvelnél tudnak egyetlen szám alatt ennyire tönkrevágni. Ehhez olyan művészi tudás kell, amit valamiért az utóbbi tíz évben fejlesztettek tökélyre a cégben. Még a DC se tudja ennyire elcseszni egy történetét egyetlen füzettel, többnyire kell nekik 2-3 rá.