Nem gatyába rázta, a sorozat történelmének egyik vagy a legjobb éráját hozta el. Ha Hickman nem ért volna el mitikus magasságokat az F4-FF párossal, a Big Time idején Slott ASM-je lett volna a legremekebb Marvel-cím.
Nem tudom, a DC hogy tudja megúszni ezeket.
Pedig egyszerű, ha lebontod a két univerzumot a lényegére. A DC világa alapvetően mitikus tulajdonságú héroszokról szól (ne áltassa senki se magát: Batman is az). A Marvelt ezzel szemben Lee és az akkori Marvel-szerkesztőség egy olyan szappanoperának alkotta meg, aminek a főszereplői közül sokan emberfeletti képességekkel bírnak... ám attól még mindmáig egy neverending szappanopera maradt. Pókembernél nem azt olvassuk főként, hogy miként veszi fel a küzdelmet újra Oktopusszal vagy a Zöld Manóval, hanem hogy miként boldogul a nőkkel, milyen az élet a munkahelyén, mi történik May nénivel, a bandával, és a többi. (Ezért volt olyan marha sikeres Straczynski alatt: Peter Parkerrel foglalkozott inkább, nem a jelmezes alteregóval - arra ott volt mindig a társsorozat.) Batmannél, az állítólag marha emberi hősnél senkit se érdekel, hogy az álcaként tartott Bruce Wayne éppen kivel tartja fenn a playboy identitását vagy hogy a nevelt fiaival milyen családi gondjai akadnak, hanem hogy miként hárítja el Joker, Kétarc, Pingvin stb. legújabb furmányos tervét, amit Gotham ellen szőttek.
Márpedig amikor a szereplőkön van a hangsúly és nem a történeten, amiben benne vannak, könnyű időnként teljesen kicserélni a díszletet. Mint amikor egy-egy ismert drámát (vagy néha prózát) színpadon vagy filmen úgy helyeznek teljesen modern vagy szokatlan környezetbe, hogy az alapja ugyanaz marad (II. világháború-beli Nyomorultak, drogháborús Rómeó+Júlia, Alföldi Ember tragédiája, stb.).
Vagyis: a Dallast nehezen tudnád áttenni egy viktoriánus közegbe, hogy ugyanaz maradjon. A Lear királyt viszont el tudod játszatni az 1930-as évek Amerikájában, hogy legszélsőségesebb esetben akár jobbá is tedd. Ez az egyik fundamentális különbség a két kiadó világa között.
