Nemrég elolvastam Julie Maroh Blue is the warmest color című kötetét.
A filmet pár éve láttam és kifejezetten tetszett, mert nagyon szépen és őszintén mutat be egy szerelmi történetet, ami csak mintegy mellékesen két lányról szól. Végigköveti a tinédzser kór (szerk: kór, baszki, ez Freudi elírás lehetett XD) problémáit, a megismerkedést, a szép napokat, majd végül az elhidegülést, és az elválást. Ettől függetlenül a film nyilván a pornográf jeleneteivel keltett feltűnést, de ezeket egyáltalán nem éreztem úgy, hogy kilógnának a cselekményből. Mellesleg egy 3 órás film, 20 perc nyalakodás miatt, nem hiszem, hogy pornóvává válna, elvégre aki erre vágyik,az a maradék 160 percet vélhetőleg nem igazán értékeli.
A képregény és a film között van egy alapvető és igen lényeges különbség, méghozzá az, hogy a képregényben a főhős már meghalt a történet elején, és Emma a volt szeretője olvassa a naplóit így ismeri meg az életét. A rajzok néha kissé esetlenek, de mindenképpen szépek és kifejezőek. Julie ezt a képregényt 19 évesen kezdte el rajzolni, szóval még "gyerek" volt, mikor csinálta, és ez szerencsére látszik is rajta. Ekkor már tisztában volt szexuális orientációjával, és már megvolt az első nagy csalódása is, és a mindezekkel kapcsolatos érzések, küzdelmek nagyon jól és őszintén kerültek be a kiadványába.
Ellenben a vége számomra elkapkodott és erőltetett. Az után, hogy Clem és Emma lebuknak Clem szülei előtt és arra kényszerülnek, hogy összeköltözzenek, ami egy nagyon szép és meghatározó jelenet (ellenben nem tudom miért, de a filmből kimaradt), hirtelen iszonyúan nagyot ugrunk a jövőbe, vagy 13 évet. Clem és Emma felnőttek, elhidegültek egymástól, Clem megcsalja Emmát, szakítanak, és Clem összeomlik, rászokik a gyógyszerre és meghal. WTF? Egyszerűen a vége elkapkodott és egy tini lány szerelmi bánatában szélsőségesen tragikus befejezést írt. Ok értem, amíg működött az önéletrajzi vonal, addig az érzések, emlékek vitték a sztorit, majd hirtelen átváltott egy fiktív jövőbe, ahol drámai véget adott a történetnek. Én is csináltam ugyanezt a dramaturgiai húzást a Testvérek esetében.
Így a film tovább viszi a történetet, jobban bemutatja kettejük viszonyának felnőttkori történetét, és sokkal optimistább befejezést kapott. Ami ebben az esetben szerintem jobb, pedig egyáltalán nem vagyok a tragikus történetek ellenére. Felnőtt korban már rájön az ember, hogy nem feltétlenül kell belehalni a szerelmi bánatba még akkor sem, ha szó szerint belebetegszünk. A történet utolsó 20 oldaláról szívesen elbeszélgetnék Julievel, hogy most hogy már tényleg annyi idős, hogy tekint vissza erre az időszakra.
Persze ő sokkal jobb terápiás módszert választott magának, mint Clem. Megrajzolta ezt a képregényt.
