[quote author=pepo05 link=topic=22.msg149926#msg149926 date=132830469
Amúgy az ciki, ha a "A továbbiakban felsorolok néhány olyan rejtett pályaválasztási motivációt (Feuer,
2011), melyek gyakran jelennek meg a segítő hivatást választók körében." részből kettő némi kiegészítéssel teljesen igaz rám?
[/quote]
Szerintem egyáltalán nem "ciki". Feuer tanárnő kurzusait rendszeresen érfelvágós hangulatban hagytuk el, mert mindig úgy éreztük, hogy az összes létező érzelmi deficittel rendelkezünk. Szinte mindenki talált magának olyan "inget", amit magára húzhatott, de Feuer megnyugtatott, mert azt mondta, hogy az ha kiállítaná a teljes pszichológiai kart, rajtuk is szépen fel lehetne vázolni minden patológiás tünetet. "Kell egy kis hazai"- szokta mondani az órákon. Különben nem lehetsz igazán jó segítő (egyébként tanított a SOTE-n is orvospalántákat, ugyanebben a témakörben). Szóval, a lényeg az, hogy függetlenül attól, mit éreztél igaznak magadra nézve; ez nem feltétlenül jelent komoly pszichés problémát, vagy valamilyen devianciát. Azonban önmagad és a leendő betegeid érdekében nem árt tisztában lenni a, gyengéiddel, erősségeiddel, és szépen fokozatosan dolgozni a személyiséged fejlesztésén, azokon a pontokon, ahol úgy érzed szükség lehet rá. Ez marha nagy meló.
És még egy kérdés a végére: Mennyire fordul elő a szociális munkában ugyanaz a keserűség, ami a Watchmen befejezésének igazi, megsemmisítő erejű csattanójából származik?
A szociális munkában analógiát keresve: Mennyire gyakori, hogy egy a "szarbó kihúzott" valakivel ismét találkozik az ember, ismét ugyanolyan rossz helyzetben van, ismét meg kell próbálni kirángatni a mocsárból?
Nagyon gyakori: "Burnout-szindrómának" hívják, amikor a szociális munkás már annyira elfásult, hogy semmilyen produktív tevékenységre nem képes, sőt, a tevékenységével inkább kárára van már a klienseinek.
A szociális munkában a sikerélményt patikamérlegen osztják. Nagyon ritka az, hogy valakit komplex módon lehet rehabilitálni, és ez nagyon gyakran nem az egyén hibája, hanem a rendszer, illetve a környezet hibája. Igazából ez az, ami kimeríti az embert, hogy egy bizonyos ponton túl, még a legtörekvőbb klienssel sem lehet a-ból b-be jutni, mert a körülmények nem engedik, ezeken pedig nem tudunk változtatni.
Ez sodor sok embert radikális vonalra, ahol már nem a kliens a fontos, hanem a fennálló társadalmi rend megváltoztatása, mert szerintük a gond a kapitalizmusban van, és amíg ez a rend fennáll, addig csak kiszolgálói vagyunk, de lényegi változást nem tudunk kieszközölni.
Az "önhibás" szegény képe, régi toposz, de nagyon szeretném azt gondolni, hogy legalább a szociális munkások körében kevés követőre talál. Bár a saját felelősséget nem lehet teljesen kizárni, de az egyén társadalmi beágyazottságának, fejlődéslélektani determinációinak (összegezve: pszichoszociális háttér) sokkal nagyobb szerepe van az életvezetési problémák kialakulásában, mint azt az emberek általában tudni vélik.
Az alkoholizmust hozod fel példának. Véleményem szerint nincs olyan ember, aki csak(!) magának köszönheti, hogy iszik, narkózik, mindenkivel összefekszik, stb. Ezek tünetek, de a probléma gyökere jóval mélyebben van, gyakran még magának a dependenciában lévő embernek is láthatatlan. Ezért úgy gondolom, hogy szankcionáló intézkedésekkel semmire sem megyünk, ha segítséget szeretnénk nyújtani. Megtilthatom a kukázást, kizavarhatom a hajléktalanokat az aluljáróból, de attól még a probléma nem lesz megoldva, mert már sorszámot húzott a következő svájci frankban eladósodott honpolgár a "fapados" szállóra, és a rendszer nem akkor foglalkozik vele, amikor még meg lehetne menteni, hanem akkor, amikor már maga alá vizel egy aluljáróban, és az esély, hogy újra teljes életet élhessen erősen konvergál a nulla felé.
