Komolyan egyre inkább úgy érzem, hogy engem üldöz az élet. Anyám leleteiért mentem ma reggel be az SZTK-ba, és a hazafelé úton, a kórházi megállóban a félig üres buszra beült mellém egy 70-es nénike. (Tanulság, sose ülj előre, mert az öregek nem képesek beljebb vánszorogni)
A cementgyárig minden jól ment, én nem szóltam hozzá, ő nem szólt hozzám, ám furcsán kezdett nézni. 1 perccel később beleokádott az ölembe. Hányhatott volna maga elé, vagy a másik irányba, de neeem. Szerencsére 10 perccel később hazaértem, de amíg az otthoni buszmegállótól eltotyogtam a házunkig azt nem kívánom senkinek. A söfőr röhögését még most is hallom, de a hülyéje elfelejti, hogy a trutyit neki kell feltakarítani.
