OFF

[Todd]

Nem akarok beleszólni, semmi közöm hozzá. Csak segíteni akartam egy rossz helyzeten. Megbeszéljük a kövi Marvel klubbon. 

Olyan nagyon azért nem mondanék egy csapat emberrel összeülős bulit privátnak (még nem beszéltem ezeknek egy nagy részéről élő szóban több mint két ember előtt), hogy ott beszéljük ki a traumáimat, de miért ne.
Szerintem a többiek kényelmetlenebbül fogják érezni magukat.

[Raisu]

Bocsi, hogy beleszólok, de...

Innen látszik, hogy még nincs gyereked.  Mivel csak onnan vannak emlékeid, amikortól "már az eszedet tudod", fel sem merül benned, hogy a levegővételen kívül MINDENT ők tanítottak meg neked, ami az életben maradáshoz szükséges. Nevetni, járni, fogni, beszélni, és még sorolhatnám. Ott ültek az ágyad mellett, amikor felsírtál éjszaka vagy rosszat álmodtál, nem aludtak, hogy te pihenhess, ha valami bajod volt, orvoshoz rohantak veled, aggódtak érted, segítettek megérteni az életet és elfogadni azt, hogy nem minden körülötted forog, és még hosszasan sorolhatnám.

Szerintem amiket felsoroltál, az pont mind olyan dolog, ami az emberben magától kialakul, függetlenül attól, hogy a szülei mennyit foglalkoznak vele, max. azt befolyásolják, hogy milyen gyorsan. A világról alkotott képednek meg csak egy kis részét kapod tőlük, én pl. olyan szinten máshogy látom a dolgokat, mint a családom, hogy simán le is tagadhatnám őket. És nem, rohadtul nem ilyenek általánosságban a szülők, amilyennek leírod őket, van, aki tényleg magasról tesz a gyerekére és/vagy csak tehernek tartja. Én szerencsésebb voltam, mert az én esetemben csak az apámat nem érdekelte, hogy mi van velem, és épp ezért semmilyen gyengéd érzelmet nem táplálok irányába, szinte alig volt része az életemnek, még akkor is, amikor jelen volt, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármivel is tartoznék neki.

Ebből addig semmi sem marad meg, amíg neked nem lesz gyereked, addig csak annyit értesz belőle, hogy megszültek és adtak enni. De ez messze nem igaz.

Na, engem ezzel lehet kikergetni a világból, amikor az emberek azzal jönnek, hogy a másik semmit sem tud, mert nincs gyereke, nem olyan idős stb. Nem, az hogy ezekre a dolgokra rájön az ember, az intelligencia kérdése, és nem attól függ, hogy valakinek van-e gyereke, vagy nincs. Nekem nincs, nem is lesz, és mégis tisztában vagyok vele, hogy az anyám mennyi mindent áldozott fel értem, és hogy mennyivel többet kaptam tőle gyerekkoromban, mint más ismerőseim a szüleiktől. De emellett tőle kaptam a legnagyobb pofonokat és benne csalódtam a legnagyobbat is, ami nem változtatott azon, hogy szeretem, nem hidegültünk el egymástól, de azért minimum elgondolkodtatott, hogy hogy is van ez a feltétlen szeretet a szülők felől a gyerekük felé. Csak addig vagy jó, amíg mindent úgy csinálsz, ahogy ők elvárják, pedig szerintem a gyerekvállalásnak nem ez lenne a lényege, meg nem is az, hogy legyen valaki, aki majd eltart, ha vén leszel. Meg valahol azt is szemétségnek érzem, ha az embernek azt vetik a szemére, hogy nem hálás a szüleinek, hisz nekik köszönheti az életét. Amit végül is soha nem kért, és lehet, hogy jobb is lenne neki, ha nem lenne. Ha viszont így érez, az valószínűleg jelentős részben a szülei hibája...

[Tom Fireheart]

Nem akarok mélyen belemenni a témába, de nagyon is megértem Toddot, és azzal is egyetértek, amit Raisu írt.

Nekem nincs gyerekem, de így is tudom, hogy gyereket vállalni óriási felelősség - egy olyan döntés, ami az egész életedre kihat, és kötelezettségekkel jár. És szülőnek lenni messze nem azt jelenti, hogy eteted, fedelet biztosítasz neki, meg elviszed orvoshoz, ha beteg. Az hogy eteted, vagy orvoshoz viszed, nem valami isteni kegy, vagy kiváltság, hanem a MINIMUM, amit megteszel érte. És ha egy szülő nyűgnek éli meg a gyereknevelést, illetve csak egy tehernek látja a saját gyerekét/gyerekeit, akkor ott szerintem marha nagy gáz van, és erre szoktam mondani, hogy az ilyeneknek nem kellett volna gyereket vállalni. Mert a gyerekvállalás nem kötelező, még akkor sem, ha véletlenül becsúszik (létezik abortusz, vagy örökbe lehet adni). Ha viszont vállalod a gyereket, akkor az igenis nagy felelősséggel jár, és onnantól csak rajtad múlik, hogy jó szülő leszel-e, vagy sem. És az, hogy te milyen szülő vagy, nagyban meghatározza a gyereked életét.

Röviden, ha egy ismerősöd magához vesz egy kiskutyát, és veri, ordít vele, megfélemlíti, és megalázza, de egyébként eteti, fedél van a feje felett, és sétálni is elviszi, akkor azt mondod neki, hogy oké, végül is jól tartja (mert ugyanannyi jó tesz, mint rosszat)?

Ez tök jó példa amúgy. Ha például egy szülő szemét módon bánik a gyerekével és testi/lelki terrorban tartja, azt marhára nem kompenzálja, hogy ja, egyébként ad neki enni is.

[Todd]

Alapvetően azért nem mentem bele, hogy válaszoljak ezekre, mivel nyoma sem volt benne az adott helyzet megismerésére tett kísérletnek, az egész csupán feltételezésekre épül. Sőt el is veszi tőlem a valódi válasz lehetőségét, mert minden emlékem csupán a serpenyő egyik fele lehetne, amitől a másik úgyis nehezebb.

Mert a gyerekvállalás nem kötelező, még akkor sem, ha véletlenül becsúszik (létezik abortusz, vagy örökbe lehet adni).

Ők akartak gyereket, csak közben elb*szódott az addig stabilnak mondható életük, és innentől minden harag, frusztráció, bármi ránk zúdult, sőt minket mutathattak bűnbakként bármilyen kudarcukra. Egész életünkben félelemben tartva minket arra neveltek, hogy úgyis csak rá fogunk b*szni, sose próbáljunk kitörni ebből, és senkik vagyunk, mert ők is azok.
Így gyerekkorunkban nem létezett számunkra biztonságos közeg, akár tőlük, akár másoktól minden bántalmazást csak eltűrtünk, segítség kérés, vagy védekezés nélkül, mert ez volt a természetes. Áldozatnak lenni, k*rva könnyű bent ragadni ebben a szerepben, most is úgy tűnhet mintha az lennék (sőt teljesen biztos, hogy részben még abban vagyok, ebből ered a sokszor kissé szélsőséges, kötekedő SJW mentalitásom ), de pont az a lényeg, ebből indult a vita, hogy már nem tartom őket (vagy bárkit, csak magamat) felelősnek az életemben és fordítva sem.
Egyetemista koromban kezdtem el ebből kitörni, amikor először lettek barátaim, majd 23 évesen (igen, elég későn) párkapcsolatom, és ilyenkor kezdtem el megkérdőjelezni az autoritásukat. Ekkor mivel csak mondjuk félidőben voltam otthon, elviselhetőbb lett a helyzet, plusz a fizikai bántalmazást ekkor már évek óta kihúzhatjuk elvégre felnőtt voltam (viszont a lelki bántalmazásból bevallom ekkor már én is erősen kivettem a részem). Amikor négy év múlva a párkapcsolat véget ért (persze ők megmondták előre), ismét megpróbáltam helyrehozni velük a kapcsolatomat, de amikor újabb problémák jöttek, ők teljesen magamra hagytak, ekkor mentem el végleg otthonról. Ők ekkor is azzal búcsúztattak, hogy úgyse fogom kibírni nélkülük, és egy hónap múlva megyek vissza. De azért vigyem el minden cuccomat, mert amit otthon hagyok azt kidobják. Azóta is folyamatosan azt akarják, hogy menjek vissza, az egy szobás kis házba.
Na jó mégiscsak lett ebből egy amolyan rövidített, jéghegy csúcsa verzió.

Nem akarok beleszólni, semmi közöm hozzá. Csak segíteni akartam egy rossz helyzeten.

Az igazán "rossz helyzeten" már túl vagyok, az addig volt, amíg ebben életem. Lényegében pont a rossz helyzetbe akarsz visszaküldeni.

[Tom Fireheart]

Így gyerekkorunkban nem létezett számunkra biztonságos közeg, akár tőlük, akár másoktól minden bántalmazást csak eltűrtünk, segítség kérés, vagy védekezés nélkül, mert ez volt a természetes.

Sajnos gyerekfejjel az ember fel sem fogja, hogy mennyire helytelenül viselkednek az ilyen szülők. Gyerekként túlságosan tiszteljük a szüleinket, és nem is vagyunk elég érettek, hogy belássuk a szülők hibáit. Felnőttként, érett fejjel kezdi felfogni az ember, hogy hogyan bántak vele a szülei, és adott esetben mennyi lelki kárt okoztak benne.

Jól tetted, hogy elköltöztél a szüleidtől, Todd. Az ilyen rossz kapcsolatra sajnos ez az egyetlen megoldás.

Azóta is folyamatosan azt akarják, hogy menjek vissza, az egy szobás kis házba.

Persze. Hogy legyen kit cseszegetni.

[kaine]

Na, engem ezzel lehet kikergetni a világból, amikor az emberek azzal jönnek, hogy a másik semmit sem tud, mert nincs gyereke, nem olyan idős stb. Nem, az hogy ezekre a dolgokra rájön az ember, az intelligencia kérdése, és nem attól függ, hogy valakinek van-e gyereke, vagy nincs.

Téged kifejezetten jó srácnak tartalak az eddigiek alapján, úgyhogy szépen írom le: lövésed sincs, haver. 
Onnan tudom, hogy én is épp így gondoltam, amíg nekem nem volt, és 38 éves voltam már, amikor megszületett a gyerekem, szóval abszolút úgy voltam, hogy nem lesz, nem hiányzik. A bátyámnak pont ugyanezeket mondtam, hogy attól mert nincs, át tudom látni, nem kell hozzá atomtudósnak lenni, stb. De tévedtem, és te is tévedsz, és ezt csak akkor tudod belátni, ha mégis lesz neked is. Nem fogod most elhinni, és én sem hittem el addig. Nagyjából senki sem hiszi el. Ez egyszerűen nem intelligencia kérdése. Tapasztalat, de főleg érzések.

Az igazán "rossz helyzeten" már túl vagyok, az addig volt, amíg ebben életem. Lényegében pont a rossz helyzetbe akarsz visszaküldeni.

Okés, bocsi, nem szóltam. 

[Todd]

Jól tetted, hogy elköltöztél a szüleidtől, Todd. Az ilyen rossz kapcsolatra sajnos ez az egyetlen megoldás.

Amúgy maga a költözés szerintem ennyi idősen a világ legtermészetesebb dolga, csak általában nem ilyen körülmények között szokott zajlani, hogy az egész életedet viszed magaddal.

Kaine:
Egy dologban maximálisan egyetértek, gyereket nevelni a legnehezebb dolog lehet a világon, ami nyilván megváltoztatja az ember nézőpontját. Nem tudok ettől nagyobb felelősséget elképzelni, és a legnagyobb kudarc lehet amikor valaki menet közben rájön, hogy ez neki nem megy, hogy nem ezt akarta. De köti az eskü, a ház, még némi felelősségtudatot érez a gyereke iránt, ezért marad mindenki ebben a nagy rakás sz*rban, boldogtalanul egy életen keresztül. Viszont szerintem erre valaki igenis kimondhatja, hogy elb*szták.

[kaine]

Ezzel én is egyetértek. Nem arra akartam kilyukadni, hogy a ti hibátok, csak arra, hogy ha ezt valaki akár kicsit is helyre tudja hozni, azok csak ti lehettek. Nyilván, csak ha igény is van rá a szüleitek részéről is, ami már nem tűnik annyira biztosnak.

[Todd]

Ezzel én is egyetértek. Nem arra akartam kilyukadni, hogy a ti hibátok (...)

Akkor minek volt a védőbeszéd a sz*r szülőkhöz, melynek legfontosabb érve az (a kissé demagóg duma) volt, hogy amúgy sincs jogom kritizálni, amíg én magam nem leszünk szülő?

csak arra, hogy ha ezt valaki akár kicsit is helyre tudja hozni, azok csak ti lehettek.

Egyfelől ebben a helyzetben nincsen olyan, hogy "ti". Egyedül vagyok, bátyám sokkal rosszabb állapotban van, mint én (de erről már tényleg nem írok többet egy nyilvános fórumon).
Másfelől az ő életüket aki kicsit is helyre tudja hozni, azok nem mi vagyunk, vagy bárki más, hanem csakis ők. Én max asszisztálni tudok benne.

[Raisu]

Téged kifejezetten jó srácnak tartalak az eddigiek alapján, úgyhogy szépen írom le: lövésed sincs, haver. 

Kösz a bókot. Ne érts félre, azt, hogy mekkora munka és erőfeszítés, biztos, hogy csak az tudja pontosan, akinek van gyereke. De pl. nekem többek között azért sem lesz, mert én tudom jól magamról, hogy valószínűleg képtelen lennék arra, amit az anyám végigcsinált velem és a bátyámmal, még akkor is, ha nem egyedül kell, mint neki, hanem valakivel együtt (bár nem ez az elsődleges oka, és ha a jobbik felem mindenáron gyereket akarna, akkor biztos, hogy nem állnék a boldogsága útjába, hanem megpróbálnék felnőni a feladathoz. ^^"). És akkor ugye ahhoz, amit látunk a szüleinktől, hogy hogyan gondoskodnak/tak rólunk (jobb esetben), még jön az is, hogy bennük vajon mi játszódik le. A folytonos aggódás, féltés, a kétkedés, hogy vajon jól van a gyerek? nem bántják? jó példát mutatok neki? boldog élete lesz? biztos, hogy mindent megteszek érte? és még ki tudja mi, amire valszeg tényleg nem is gondolunk. Ez az, amiről az embernek csak sejtése lehet, hogy milyen érzés, és mennyire megterhelő.

Szóval, csak azt akartam mondani azzal a megjegyzéssel, hogy szerintem egy egészségesen gondolkozó, intelligens fiatal tisztában van vele, hogy többet jelentett felnevelni őt annál, hogy a világra hozták, meg etették, öltöztették stb. Főleg, ha van összehasonlítási alapja, és látja, hogy mások hogy csinálják, és hogy vele hogy csinálták a dolgokat.

[Todd]

Nemrég volt egy fotózásom az Izbégi laktanyában, tök jó Silent Hill-es helyszín is lehetne.

[kaine]

Á, se köd, se vér. 

[Todd]

Egyiket sem nehéz fotózáshoz odavinni.

[kaine]

Épp ma délelőtt olvastam el a Silent Hill képregényünket újra.  

[Sepi]

Vonulj be katonának és egy rakat ilyen képet készíthetnek rólad. 

[Todd]

Abban biztos vagyok, csodájára járnának, hogy megduplázódott a magyar honvédség.
Mondjuk az edzés kérdés akkor megoldódna, viszont jó kaki lenne a fizetés.

Erről jut eszembe, egy rendezvényen, ahol toborzás zajlott csináltam fizikai alkalmasságit (Marty McFly jelmezben voltam, és rám kiáltott a honvéd, hogy "Nyuszi vagy McFly!", így nem mondhattam nemet ). Nem meglepő módon simán ment, mondjuk az alapelvárás kevesebb, mint a saját edzéstervem, habár gondolom már jól le is adták az igényeket, csak legyen balek, aki belép (már törpéket is felvesznek rohamosztagosnak).

Épp ma délelőtt olvastam el a Silent Hill képregényünket újra.  

Vegyes érzéseim vannak azzal a kötettel kapcsolatban. Néha egészen meglepően kidolgozott, máshol totál amatőr. Az oldalkezelésem viszont valamivel lazább, mint mostanában, olyan szempontból érdemes lenne visszatérnem hozzá.
Viszont utólag nem teljesen értem, hogyan voltam képes végigcsinálni. Akkor még teljesen aktívan kapcsolódott az életemhez, nem sokban különbözött attól, mégis egészen úgy rajzoltam, mintha egy tőlem független dolog lenne.

[kaine]

Úgy láttam, hogy használtál referenciákat, vagyis vagy elővetted a játékot vagy rákerestél képekre a neten, mert sok helyen kifejezetten részletgazdag.
Igen, tényleg. Fura mód épp a főszereplő, Angela lett sokszor gyengébb, és a hátterek voltak az erősséged, ahogy a játékban is.

[Todd]

A hátterekhez sok vázlat készült játszás közben, plusz print screen youtube végigjátszásokról, ellenben a karakterek teljesen fejből. Így azok nyilván a bő 10 évvel ezelőtti tudásom alapján eléggé elnagyoltak. Akkor még nem volt lehetőségem modellekkel dolgozni.
Plusz bődületesen sok a szöveg, sokszor totál redundáns, mert ugyanazt mondja el, mint a kép, és baromi sok az üresjárat a történetben (a benéztem ide oda, de nem volt ott semmi). Akkor erre még nem gondoltam, de sokkal erősebben vágni kellett volna belőle (minimum a szöveg harmadát rövidíteni kellett volna benne).
Akkor meg a novella verziódat szinte teljes egészében átültettem képre.

[kaine]

Pedig nincsenek benne üresjáratok egyáltalán. Minden egyes "benéztem oda" résznek jelentősége van James tekintetében.

[Todd]

De Angela tekintetében nincsen. Puszta fan service, hogy jajj, és akkor Angela látta ezt is, meg azt is, és aki játszott a játékkal tudja mi az. A konkrét történet szempontjából viszont teljesen irreleváns. (Jó, Piramisfej maradhatna, mert Piramisfejet szeretjük.  )
Nyilván egy játékban, vagy novellában ez másképp működik, de ha ma vállalnám el, tuti hogy nagyon erősen átalakítanám a forgatókönyvet (vagy ha abba nem szólhatnék bele, akkor mondjuk megdupláznám az árat).
De annak idején, totál kezdőként szerettem úgy, ahogy volt.