Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én nagyon szeretem Uj Péter stílusát. Itt egy ma megjelent, a szemétről írt cikke:
A szemét jellegzetesen emberi termék, fölfoghatjuk akár differentia specificaként: csak az ember szemetel. A természetben nincsen szemét. A természetben még a pet-palack vagy a kiégett nukleáris fűtőelem sem szemét, hanem szép lassan hasznosuló, értékes anyag, na jó, van amihez, mármint a hasznosulásához kell egy-kétmillió év. A szemét az emberiség entrópia elleni reménytelen küzdelmének terméke, a vereség bizonyítéka. Az ember a természetben található anyagokból folyton összekombinál ezt-azt, de ezek a tákolmányok nagyon gyorsan használhatatlan és számára is értéktelen darabokra esnek szét, ezeket a fragmentumokat nevezzük szemétnek. A szemét persze piszokul zavarja az embert. Majdnem annyira, mint maga a természet.
Az ember földi tevékenységének igen jelentős részét - tulajdonképpen azt a részét, amelyben nem szemetet állít elő - a szeméttelenítés, a takarítás különböző formái adják. Az ember akkor érzi jól magát, hogy ha érzékszerveinek hatótávolságán kívülre sikerül elhelyeznie a szemetet. Ha nem látja, ha nem érzi a szagát, akkor minden oké, akkor rend van, akkor nincs szemét. Ez akkor kezd problémássá válni, amikor az érzékszervek hatókörén kívül került szemét egy másik ember érzékszerveinek hatókörén belülre kerül. Az emberiség létszámának növekedésével ez ugye egyre sűrűbben jelentkező komplikáció. A gyatrán szocializált ember - és ez a típus létszámbeli fölényben van a Kárpát-medencében - ezzel egyszerűen nem törődik. Kidobja a lerobbant hűtőt az ártéri erdő közepére, tóba süllyeszti a rozsdás babakocsit, az autógumit meg elégeti az udvaron, hadd jusson a jóból minden környékbelinek. Ez utóbbi embertípust a szemét eltávolításának társadalmilag elfogadott és kulturált módja sem nagyon érdekli, pláne ha az pénzbe kerül. Ez a típus szemétlerakónak vél mindent, ami kívül esik közvetlen életterén. Ez rakja szépen összecsomagolt szemetét a szelektív hulladékgyűjtésre szolgáló konténerek tövébe. (Évekig laktam Budapest egyik úgynevezett elit negyedében, a Gellérthegyen, a Ménesi út legelejére kirakott szelektív hulladékgyűjtő környékéről száz méterekre terjengett a bűz, a durvábbja még oda is hugyozott, oda is szart a tövébe.) Nota bene a társadalmilag elfogadott, kulturált szemétkezeléssel is csak anyi érhető el, hogy egyre növekvő területű szeméttelepekre koncentráljuk a szemetet, és ahogy ma már jól kiszámítható, hogy mikor fogy el a Föld teljes kőolajkészlete, úgy néhány év múlva beláthatóvá válik az az idő, amikor a Föld teljes felületét beborítja a szemét. Emberi szempontból a természet jelentős része is szemét. A természet ugyanis, minden ellenkező romantikus elképzelés ellenére roppant módon idegesíti az embert. A rovarok csípnek és undorítóak, a növények akadályozzák a közlekedést és szúrnak, a vadak veszélyesek és fölzabálják előlünk az élelmet, a madarak teleszarnak mindent és baromi hangosak. Az ember akkor érzi jól magát, ha a környezetében minimálisra redukálja a természet jelenlétét, lehetőleg valamilyen nagyon ellenőrzött keretbe kényszeríti (kalitka, ól, kert, virágcserép, tematikus tévécsatorna állatos műsora). E redukciós munka óriási mennyiségű szemetet termel. Állati hullák, kitépett növények, szétzúzott kövek - a könnyebb szállíthatóság és a kényelmes kezelés kedvéért többnyire műanyag zsákokba kerülnek, hogy annyival is nehezebben válhassanak újra a természet valamilyen alkotó elemévé. Így képes arra az ember, hogy saját életterét is szemétté tegye. Először is ugyebár megfelelő környezetet alakít ki, a természet jelentős pusztításával, és mivel az ember falkában érzi jól magát, rövidesen megjelennek a társai is, akik szintén kialakítják a maguk környezetét, jelentős természetpusztítással, a közösség addig nő, amíg az zavarni nem kezd néhány egyedet, akkor megjelenik a természetbe visszatérés romantikus vágya, és az egyedek egy csoportja új élőhely után néz, lehetőleg úgynevezett háborítatlan természetet keres, ahol ideig-óráig jól érzi magát a zöldben, de gyorsan rájön, hogy mégis jobb lenne, ha lenne meleg víz, aszfaltút és úszómedence madárszar meg vaddisznócsapás helyett. Ezzel a módszerrel betonozódik be szép lassan a bolygó teljes felülete. Szembetűnően gyors a jelenség olyan kis és sűrűn lakott országban, mint a miénk, ahol egész egyszerűen képtelenség olyan pontot találni, ahonnét ne látszana szabad szemmel emberi civilizáció nyoma. Hogy ilyen kis országban még mindig hogyan lehet zöldbe építkezni, az tényleg érdekes kérdés, de lehet, a lakóparkok plakátjairól őzek kacsingatnak, békák zöldellnek, gyere Tarzan, hív a vadon, angava! Amikor először Budaörsre költöztem, még lakótelepnek hívták a lakóparkokat. Panelházak épültek a nádas helyén, aztán az őszibarackosok helyén is, aztán mindenkinek elege lett a lakótelepből, elkezdtek építkezni a hegyre fel, mostanában próbálják megmenteni a szemétté vált tízemeleteseket, leszigetelni, átfesteni, egyébként egész barátságosan néz ki, ha belevisznek egy kis Kandinszkíjt, közben beépültek a hegyoldalak is, érdekes társadalomismereti turné végigvonulni a Törökugrató oldalán, van ott lovagvár, toszkán tuszkulánum, alpesi síház, kolonialista udvarház, nádtetős parasztvilla, Walt Disney-kastély, gyakorlatilag minden, csak ízlés nincsen, de ez most nem idetartozik, szarunk mi az esztétikába egyébként bele, lényeg a lényeg, hogy most az új lakótelepkorszak jött el, csak most park lett a telepből, az olcsón építhető, jól eladható tömeglakás most ilyen, a megállíthatatlan fejlődés a nem túl kellemes illatú Törökbálinti-tó köré álmodott egy új, zöldmezős, huszonötezres várost, arra az infrastruktúrára, ami most a huszonháromezres Budaörsöt (az ország egyik leggazdagabb települése) sem bírja el. És ömlik a természetközeli harmóniabullshit, le van rajzolva, milyen gyorsan lehet a városból kijutni, illetve bejutni oda (a dugó nincs belerajzolva, pláne az a dugó, ami majd akkor lesz, ha tényleg fölhúznak egy huszonötezres várost a semmiből), és akkor kijön még huszonötezer ember a már lelakott városból, nagyon jó lesz, marad odabenn a szemét, meg idekinn is, persze, illetve hát semmi sem szemét, csak kell neki az az egy-kétmillió év, azt meg már féllábon is.
