A címekre reagálva:
A Clash, akkor élvezhető, ha jól lezsibbadt aggyal nézzük, különben rájövünk, hogy nincs is forgatókönyve, csak papírszalvétára felvéstek pár dolgot, pl: "ez menjen ide, amaz meg oda, itt bunyó, harc bunyó, Gemma Arteton megjelenik, bunyó, harc, lovaglás, ez menjen ide, az menjen oda, harc, Gemma Arteton megjelenik stb". A mai napig nem értem, hogy a karaktere sokszor hogy került oda, és mi a lófax szerepe volt a filmben. Az effektek meg nem voltak olyan jók, hogy egyetlen pozitívumként egy kicsit és élvezhetővé tegyék a filmek. Nekem néhol annyira fájtak a hülyeségei, hogy majdnem abbahagytam a nézését.
A Pop film sem volt egy remekmű, de az legalább élvezhető volt.
A Pandorum sem jobb a Clash-nél, az is tele van nyomva baromságokkal.
Részletesebben, tőlem:
"A Pandorum meglehetős késéssel érkezett a hazai mozikba. Amerikában nem könyvelhetett el túlzott sikereket, sem kritikailag, sem anyagilag – tehát a szélesebb közönség sem rajongott túlságosan érte. Ilyen előjelek mellett felvetődik a kérdés: Jogosan? Sajnos azt kell mondjam jogosan. A Pandorum jól bevált, de még mindig érdekes és ígéretes alapkoncepcióra épül, klasszikus sci-fi és horror toposzokat vegyít. A jövőben járunk, a Föld túlnépesedett, de tudósaink sok-sok fényévre tőlünk találtak egy remekül lakható, otthonunkhoz hasonló körülményekkel rendelkező bolygót. El is indult az Elysium nevezetű csillaghajó, posztmodern civilizációnk csúcsterméke fedélzetén sok ezer emberrel, hogy megkezdje az új bolygó benépesítését. Valami azonban történik, idejekorán felébrednek a legénység egyes tagjai a mély hibernációból, jelentős memóriadefektussal, s a tudatlanságtól nincsen félelmetesebb entitás. A miértek keresése közepette kiderül, hogy a hajóval nincs minden rendben: A hajtómű kezd tropára menni és szörnyűséges lények garázdálkodnak rajta, a legénység nagy része pedig köddé vált.
Szó se róla, a film meglehetősen sejtetően és hangulatosan indul. Egy darabig, mintegy a játékidő negyedéig jól működik, a bajok azonban ott el is kezdődnek, amikor már nem lehet tovább halasztani, hogy komolyabban előrehaladjon a történet, amikor el kell kezdeni megválaszolni az emlékeik és a történtek miértjei után kétségbeesetten kutató űrhajósok, s egyben a néző baljós kérdéseit. A rendező, Christian Alvart ezután lassan, de biztosan veszíti el a kontrollt a remek expozíciót követően, aztán egy erőtlen, izzadságszagú, koncepciót veszett, átgondolatlan, összecsapott fércmű kerekedik ki a német-amerikai koprodukcióból. Mindenekelőtt két dologról elfelejtkeztek a készítők: Feszültséget teremteni nem csak koromsötét helyszíneken, és váratlan időzítéssel lehet. Azzal nem lesz félelmetesebb a film, hogy a totálisan sötét és klausztrofób helyszíneken folyamatosan nem látni szinte semmit, és azzal sem, hogy iszonyatosan darabos és abnormálisan rendezetlen, idegesítően kapkodó, az eseményeket dekódolhatatlanná tevő vágásokkal próbálják fokozni az izgalmakat. Paradox módon, pont abból látunk túl sokat, amiből nem kéne: A fő félelem forrásnak szánt lényekből. Tehát hiába nincs a fagyos és végtelen űrben elveszett, a borzalmakkal elkerülhetetlen összezártságot biztosító, a menekülésre fikarcnyi esélyt sem adó űrhajótól nyomasztóbb helyszín, sajnos eme két, hosszabb távon idegborzoló tényező a film egy jelentős részén végigvonul, tönkretéve az élményt. Ráadásul a játékidő maradék része, amikor nem ez dominál, sem tud felmutatni sokat.
A forgatókönyv például a részleteiben koherenciát nélkülöző módon lett megírva, mi több, túlvállalta magát. A párhuzamos történetvezetés megbicsaklik, s sajnos a szabványos vérszomjas ronda lények elől menekülős, kétségbeesett megoldást keresős fősodor mellé még behoznak olyan mellékszálakat, mint a film címét adó űrbetegség, a pandorum, helyet biztosítva ezzel a pszicho-thrillerek legelhasználtabb fordulatának, és még a főszereplő múltbéli traumáin táptalajából kinőtt enyhe moralizálását is behozzák a képbe. Szereplőink a hajón folytatott kalandozásait értelmetlen és megmagyarázatlan, infantilis egymás elleni harcok és ütlegelések színesítik, miközben két totálisan más nyelven beszélő karakter remekül megérti egymást. Biztos valami metafizikai észlelés is van a dologban, hisz a mély hibernáció után szereplőink emlékezetkieséssel, meg amúgyis meglehetősen hiányos előzetes informáltsággal ébredtek fel, mégis zsigerből tudják, hogy épp hol kell lennie egy liftnek, vagy mit rejtenek a tökugyanolyan ajtók. És ez még akkor is zavaró tud lenni, hogy nem ugyanazon időpontban felébredt, már jelentős tapasztalattal rendelkező szereplőkről beszélünk. A körülmények részletesebb magyarázatával nem foglalkozik a rendező (Hiába, vannak még olyan nézők, akik a nagy rohanás közepette képesek gondolkozni és akkor azonnal feltűnnek a kis hiányosságok. De hogy is van a közmondás? Sok kicsi sokra megy.), így végül úgy érezzük a film közepe táján: egy katyvasz kellős közepén vagyunk. Többek között ezeknek köszönheti a film belőlem kiváltott mélységes apátiát a szereplők sorsa iránt."
Az új Rémálom film is nagyon rossz, ne nézzétek meg, ha jót akartok magatoknak. (Persze a 123. rémálom filmnél nem rosszabb, de az eredeteinek közelébe sem ér.)
A Hobo with the Shotgunt én is nagyon várom már! Jó kis agyatlan brutális trash film lesz!
Rutger Hauer all above!
