Én azt figyeltem meg, hogy visszafelé nézni majdnem lehetetlen részrehajlás nélkül. Nem csak filmekben, de játékban, zenében, mindenben. Amit megszerettünk gyerekként, fiatalként, a mai napig olyan élményeink fűződnek hozzájuk, hogy képtelenek vagyunk ugyanolyan szemmel látni, mint azok, akik ma találkoznak ugyanazzal először.
Rengetegszer akadtam bele horrorfilmes példákba. Nevezetesen, hogy sokan imádják a horror sorozatok elejét (Halloween, Péntek 13, Evil Dead, stb), mert akkoriban hatalmas élmény volt, és még ma is értékelni tudják a (akkori) pozitívumait. De aki ma nézi meg őket, szánalmasan nevetségesnek fognak tűnni. Velem esett meg már példa oda-vissza is. Néhány éve láttam először a híresen jó Hellblazer 1. részét. Halálra untam magam rajta. Eddig csak a metálzenés klippjeit ismertem.
Ugyanakkor képtelen vagyok felfogni, hogy a Silent Hill 2 grafikája miért nem vállalhatóan nagyon szép.
Valószínűleg a sokat emlegetett kliséknek nagyon sok köze van ehhez a filmeknél. Miután látunk sok hasonló filmet, egy következő már nem fog tetszeni (ki ne emlékezne a nagy pofára esésre Tyler Durden esetében? Baromi nagy húzás volt. Aztán jött ugyanez a séma egy Katie Holmes-horrorban, majd egy Robert DeNiro horrorban, majd egy motelesben, majd egy Johnny Depp-féle verzió, ahol a mozinézők egyként hördültek fel, hogy mekkora gáz már, hogy megint ez a megoldás). Aki még nem látott ilyesmit, annak simán lehet, hogy tetszeni fog.
Nagyon vicces végkövetkeztetés az, hogy minél nagyobb filmes vagy, minél többet láttál, annál nehezebb újat mutatni, annál nehezebb elvarázsolni egy-egy filmmel, vagyis jóból is megárt a sok.
