Remélem jó helyen járok, ha képregényt akkarok ajánlani. Nem kisebbet ajánlanék, mint a Wachmen.
WATCHMEN I-II: Félve ültem neki a Watchmennek, de nem azért, mert nagy elvárásokat támasztottak bennem a magasztos vélemények, hanem épp ellenkezőleg, féltem azoktól akik mérsékelni, vagy ellentmondani próbáltak a hypenak, akik szerint a Watchmen jó, de inkább csak a saját korában állja meg a helyét. De az első 8 rész után megnyugodtam (igazából már 4 után is), és gondolom, hogy a Watchmen igenis beáll azon művek sorába, melyek egy örök kérdéssel foglalkoznak, hiába ágyazza ezt egy adott kor (hidegháború) gondterhes időszakába.
Én elsősorban
monumentalitást vártam, amit meg is kaptam (az élet értelménél aligha lehet nagyobb falat). Sokan írták, hogy a Watchmenhez sok szuperhős képregény ismerete szükséges, ezért is féltem, mert én bevallottan nem olvasok sok képregényt. De mégse voltam bajban, mert szerintem inkább a hérosz fogalmával, funkciójával és helyével kell tisztában lenni, amik azt hiszem adottak. A való világban is számtalan hős van, akiket az egekbe magasztosíthatunk, utálhatunk, illetve analizálhatunk. Persze lehet, hogy ez alatt a megszokott sablonokra gondoltak, mint a vénetlen baleset folytán születő szuperhős motívuma, amihez ugyancsak nem szükséges a képregényes ismeret, mert pölö a filmiparban is sokszor találkozhatunk ilyesmivel.
A Watchmen hősei mind egy, a világgal szemben állított perspektívát jelenítenek meg számomra, melyek azonosak is lehetnek, a hősök csak ennek kezelésében térnek el. Rorschach egy fekete-fehér világba menekül, a Komédiás jól kiszórakozza magát, közben az országát védi, hogy az alibiként szolgálhasson neki, Manhattan pedig tesz az egészre, és a tudománnyal foglalkozik, ami örök és érzelem mentes. A monumentalitást erősíti Dr. Manhattan személye, nála magasztosabb lényt nehezen tudok elképzelni, és (többek között) egy ilyen lénynek a jelenléte újabb kérdésköröket érint. Monumentalitás kipipálva, a Watchmen másik aduásza a
komplexitás. Komolyan, ennél alaposabb művel nem nagyon találkozhatunk. Minden felirat, minden részlet többlet jelentéssel, előre és visszautalással, szimbólumokkal van felruházva, az olvasmány élmény egyik legalapvetőbb oka ezek felismerése (ha máshonnan nem, a jegyzetekből) és keresése, illetve rendbe rakása (például imádom ezeket az könyvrészleteket, adatlapokat). De teljesen összerakni nem hiszem, hogy képesek lennénk mi, befogadók, hisz alkotó és befogadó közti kapcsolat sosem lehet teljes értékű.
Nem tudom pontosan, kitől származik az elmélet, miszerint az emberi lét csupán a véletlen műve, és nincs célja, de akárhogy is vizsgáljuk a dolgot, emberi ésszel egyszerűen felfoghatatlan fogalom a semmi.
Ami többé teszi a Watchment egy jó olvasmánynál, hogy
vizuálisan is helytáll. Gibbons rajzai anatómiailag számomra nem mindig pontosak, épp ezért féltem tőlük, amikor bele lapoztam, de az első oldalak olvasása után minden kétségünk fölöslegesnek bizonyul. Ez a stílus hozzá tartozik a 80-as évekhez, és ez az atmoszféra illik tökéletesen a Watchmen világához. Nem is tudnám másmilyennek elképzelni. Imádom az egyszerű, 3x3-as paneleket, amik csak akkor változnak, ha action van, ha indokolt a szabályos elrendezés felborítása. Mindemellett minden ötletes módszer fellelhető, párhuzamos történések, a panelek felosztása, és sosem öncélúak. Imádom ezt a könyvet, elképesztően tudatos végig, minden szempontból. A színező minimalista eljárásával a végletekig egyet értek, mindent kifejeznek, amit ki lehet.
Magáról a kiadásról. Ennél tökéletesebb kiadást aligha tudok elképzelni. A papír/borító minősége tökéletes, megkapjuk az extra oldalakat, borítókat, a fejezet számával, a fejezetek végén véres fekete oldalak is bele kerültek, illeszkedő gerinc, minden tökéletes. Még az impresszum is teljesen egyforma, a két könyv minden kis részlete azonos (a vonalkódtól a betűtípusokig, minden). Ami nekem is feltűnt, hogy Rorschach néhol tényleg az eredeti beírással maradt meg, de annyi baj legyen. A jegyzetekről sok rosszat is lehetett, olvasni, de én alapvetően nagyon örülök nekik, és sose lőtt le nagy poént, ha felhívta valamire a figyelmemet, miszerint azt figyelni kell, mert én mindenre figyeltem. Az órák állása mondjuk számomra most is rejtély, de
Rorschach kiléte a temetés után bizonyossá vált számomra, mert gondolni lehetett, hogy nem véletlenül nézegeti az óráját.
De van valami, amiért mégsem ezzel kezdeném a szkeptikusok meggyőzését a képregénnyel támasztott ellenszenveik áthidalására, ez pedig az amerikai képregény egyik alapvető tradíciója, a szuperhős műfaj. Egy konzervatív embernek magyarázhatom, hogy facsarja ki a Watcmen ezt a formát, nem hiszem, hogy képes túltenni magát rajta. Persze, lehet, hogy menni fog. Mindenesetre még csak a 2. kötetnél tartunk, és már most azt mondom, hogy szuper képregény, pedig még nem is olvastam a végét. Az eddigiek alapján a vége is csak hasonlóan alapos, és megfontolt lehet…
