Nem nagyon akartam írni erről a filmről, mert akkor már inkább írtam volna a Halálbiztosról (A Ponyvaregényről könyvet kéne írni, a Kill Billhez jobban kéne ismerni a Keleti kultúrát, A Kutyaszorítóban és a Jackie Brown meg annak ellenére nem szeretem, hogy rengeteg ötlet van bennük), de ismerek valakit, akinek tetszett a film, csak éppen nem tudta hová rakni. Úghogy most megosztom veletek is a véleményemet a Brigantykról:
Tarantinoban az a bámulatos, hogy ugyanazokat a helyzeteket, motívumokat mindig képes teljesen más környezetbe ültetni úgy, hogy annak értelme is legyen. Ezért sem értettem a Halálbiztoson való fanyalgást, mert lényegében ugyanazt csinálta, amit mindig. És most sem tesz másképp, de ez valahogy tetszik a kritikának, míg az előbbi nem. Pedig a Becstelen Brigantyk Tarantino egyik leggyengébb filmje, de a témához való sajátos (Tarantinora egyébként jellemző) megközelítés miatt mégis kiemelkedő.
A történelem tudomány, a film meg művészet. Lényegében ezzel el lehet intézni azokat a állásfoglalásokat, miszerint Tarantino csúfolódik. A történelmet egyébként sem lehet objektíven kezelni, hátha még a történet háromnegyede fikció. Nem is cél, a hangsúly a nagybetűs szórakoztatáson, no és a kedvencek előtt való tisztelgésen van (erre a mozira aztán meg különösen igaz, hisz nem véletlenül zajlik egy moziban a finálé). És épp ez az a pont, ahol a Becstelen Brigantyk fontos filmmé válik. Mivel nem akar semmit, annál többet ad. Ha elkezdjük boncolgatni a szereplők egymáshoz való viszonyát és a sztoriban elfoglalt szerepét, akkor a film rengeteg jelentéstöbblettel ruházódik fel. Egy óriási általánosítással a jó és a rossz szerepek annyira elmosódnak, hogy az ember egyszerűbbnek találja kinevetni azokat, és vihogni saját abszurditásán.
A 2. Világháború témájába Tarantino beleszövi kedvenc snittjeit aktuális filmjébe. Groteszk beszélgetések étkezés közben (nyitójelenet, Shosanna és Landa beszélgetése, leszámolás a pincében), bizarr vérontások (skalpolások, végső leszámolás), kaotikus tűzpárbajok (pince), fiktív poszterek, áldozat szemszög (amikor két vagy több főszereplő föléd hajol), sajátos zeneválasztás, lényegesnek vélt szereplők súly nélküli halála (Stiglitz, Hitler,) korábban elhalálozott szereplők újbóli feltűnése (Shosanna), rejtélyes apróságok (óriási pipa, Pitt sebhelye), fejezetekre bontott történetvezetés. Ez utóbbi az, ami nem áll jól a Brigantyknak. Akármennyire is élvezetesek Tarantino dialógusai az opusnak nincsenek súlypontjai, az egész egy szimpla egyenes, annak ellenére, hogy érzem, minek hol lett volna a helye. Tarantino akármennyire is vágja a filmnyelvet, ebben most elcsúszott.
De amíg olyan színészek mozognak a vásznon, mint Brad Pitt, Christoph Waltz vagy Mélanie Laurent, gond nem lehet. Fontos szerepet is játszik a nyelv, a németek valahogy mindet beszélik, az amerikaiak már kevésbé. És ebből máris lehet tovább fejtegetni a második bekezdésben taglaltakat...
