Akármennyire is picit vegyes érzelmekkel jöttem ki a moziból ASM után, mégis a szememben mérföldekkel hagyta el a Sam Raimi féle trilógiát.
Mivel sem Pókember filmhez, sem szuperhős filmekhez nem igen lehetett hasonlítani, és egyetlen nagy kaliberü nekifutása volt a Pókfej nagyvászonra kerülésének, persze, hogy minden alkalommal ott voltam a moziban, sőt a család még VHS kazin is beújította a filmeket, őrjöngés és rajongás volt, de, mindig egy hiányérzettel, egy csalódással könyveltem végül a filmeket, viszont ez mindig eltörpült az öröm mellett.
Hála az ASM-nek, most már van mihez hasonlítani, mihez mérni. És ez egyszerüen csodálatos. Nekem ez volt A Pókember. Legfőképpen, érezhető volt, hogy ez nem csak egy szerencsétlen baleset, ahol a sajnálatra méltó, gyenge, nyámnyila PP véletlenül a középpontba kerül. Nosztalgia ide vagy oda Toby játéka hihetetlen volt, teljesen mű volt mérgesen és teljesen megjátszottnak tűnt, mikor civil és kedves. Ellenben itt, az elejétől fogva érezhető, hogy ez valamiféleképpen a sors keze - itt egy srác, aki a körülmény áldozata, szülei elhunytak, nem népszerű a gimi standardjai szerint, fizikailag sem egy kitűnő férfi példány, viszont ott van a hős benne, hallgat a szívére és nem huny szemet, mikor az emberek többsége pont azt tenné. Elhittem, hogy, ez a sorsa, erre lett teremtve.
Szülői ág sem volt teljesen elrendezve az elejével, nem akarták lezárni egy annyival, hogy "szülők meghaltak, ennyi, nem beszélünk többet róluk", mint a korábbiban és Ben bácsi sem volt Truman Show-san mű és mennyeien szentesítve semmi ok nélkül.
Ahogy az Avengers úgy ragadott meg, hogy kiemelt a székemből és arra a pár órára teljesen beszívott a saját, kis Marvel-es világába, itt csak ültem a székemben és elhittem, hogy talán, ez, valahol messze még igaz is lehetett, megtörtént rendesen (jó, nem az orr nélküli gyíkos részek
). Az érzelmek, amiket kiváltott, a Peter reakciói a különböző problémákra, a rendőrök, a Ben és May karakterei, hú!
Egyszóval, igen, új standard.
